Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár Antal: A bátai apátság és népei a török korban. (Ism.: Forgó András) VI/1599

1600 TÖRTÉNETI IRODALOM adományai, amelyek a 15. század folyamán jelentős építkezéseket tettek lehetővé. Az apátságot az oszmán előrenyomulás miatt végleg 1539-ben hagyták el szerzetesei, ekkor a híres ereklyének is nyoma veszett. Báta a 17, században vált címzetes és javadalmas apátsággá, amikor uralkodóink egyházi személyeknek adományozták az apáti címet és elvben az apátság egykori birtokait. Molnár Antal a 17. században tizenegy bátai apátot azonosított, akik 1613 és 1694 között viselték az apáti címet, és kísérelték meg az apátság egykori vélt és valós birtokainak visszaszerzését. E birtokszerzéseknél a bevált gyakorlatot alkalmazták: az egykori birtokviszonyok többnyire reménytelen rekonstrukciója mellett, de inkább helyett, az apátság központjához közel fekvő birtoktestek megszerzését tűzték ki célul. Mivel a Sárközben a késő középkorban az egyházi birtoktípus vált uralkodóvá, a címzetes apátok tevékenysége gyakorlatilag egyházi birtokmegőrző funkciót töltött be: a visszaszerzett birtokok nem kerültek világi földbirtokosok kezébe, hanem egészen 1751-ig egyházi kezelésben maradtak, amikor is Mária Terézia az apátsági javadalmat a Theresianum fenntartására fogialta le. Éppen e birtokszerzési mód következtében tesz különbséget a szerző valós és virtuális uradalom között: a „visszakövetelt" birtokok nagy része sohasem került az apátok kezébe, csupán töredékük megadóztatása volt lehetséges. Ez volt a helyzet Báta esetében is: a követelt tucatnyi település közül az apátság négy-öt falut volt képes ténylegesen hódoltatni. A megszerzett birtokok kormányzását és főleg az adók behajtását a távollévő apátok kétszintű szervezet segítségével végezték: a szerző megfogalmazása szerint „benti" tisztviselők, vagyis a helyben lakó birtokkormányzók, bírák, tehetősebb jobbágyok, tanítók, licenciátusok, illetve a „kinti", azaz a végvári tisztek és katonaság közreműködésével. Ehhez kapcsolódott egy harmadik elem, általában a hódoltsági missziós központok, Báta esetében a végvári káplánok, akik az információcserét segítették elő. Az apátság adóztatásáról fennmaradt források lehetővé teszik, hogy következtetéseket vonjunk le a falvak lélekszámával, a lakosok foglalkozási struktúrájával és anyagi kultúrájával kapcsolatban, ezt a szerző nagy vonalakban el is végzi. A címzetes apátoknak a javadalomra irányuló fő tevékenysége tehát az anyagi haszonszerzés volt, annak ellenére, hogy mind a javadalmak adományozását lehetővé tévő törvénycikk (1548. évi 12. te), mind pedig a királyi adománylevelek a birtokok jövedelmének egyházi célra való fordítását (hitszónokok eltartása, a szerzetesi élet visszaállítása stb.) írták elő. Ezért kiemelkedő a bátai apátok közül Veresmarti Mihály (1627 és 1645 között címzetes bátai apát) tevékenysége. A konvertita Veresmarti ugyanis — nem minden előzmény nélkül — a vegyes vallású Sárköz rekatolizációját tűzte ki célul és Káldi György bibliafordítása, valamint a Ritualia Romanorum mellett saját művét, az „Intő és olvasó levél" című, nyomtatásban is megjelent vitairatát küldte apátsága lakóinak. A protestáns gyökerű, ráadásul a hódoltságból származó Veresmarti hatásos, egyszerű, népies teológiai megközelítésével célravezetőbb hangon tudott szólni az apátság falvaiban élő jobbágyaihoz, ezzel segítve elő a vidék visszatérését a katolikus egyházhoz. A bátai címzetes apátok személyének vizsgálata kapcsán Molnár Antal tanulmánya első részében számos társadalomtörténeti következtetést von le, amelyek fontos adatokat és szempontokat szolgáltatnak az egyházi rend középső szintjének vizsgálatához. A tizenegy apát ugyanis az egyházi társadalom három különböző rétegéből került ki: két külföldi apát, Jany János (Giovanni Giani) és Ciculini Ferenc az udvari vagy más irányú szolgálatok fejében a század végén magyarországi címzetes püspökségeket és egyéb javadalmakat kapott idegen egyháziak közé tartozik. Századközépi elődjük, erdődi Pálffy Tamás arisztokrata származású volt, neki a bátai apáti cím csak az első állomás volt egyházi karrierjében. A többi nyolc apát viszont a káptalani papsághoz tartozott, ahhoz a réteghez, amelyet Molnár Antal középkori párhuzam alapján az egyházi középréteg megnevezéssel illet. Felhívja a figyelmet arra, hogy a Mályusz Elemér által, a világi társadalom analógiájára bevezetett felosztás: prelátusok — arisztokrácia és középréteg — középbirtokos nemesség (az alsópapság laikus párhuzamát nem tartja nyilvánvalónak) a kora újkori egyházi társadalom vizsgálatakor is hasznos szemléletet nyújt. A középréteghez tartozó klerikusok számát a középkor végén kb. 600 főre teszi, akik 50 káptalanban (15 székes- és 35 társaskáptalanban) működtek. A kanonokok zöme középbirtokos nemesi, illetve városi polgári családokból származott, a kis számú arisztokrata kanonok csak ugródeszkának használta a káptalani stallumot (a jobbágy származású kanonokok száma igen csekély). Az egyházi rendnek a reformáció hatására csökkenő presztízsvesztesége elsősorban az alsópapságot érintette. A középréteg (és persze hangsúlyosabban a főpapság) a kora újkorban is megőrizte rendi-jogi és gazdasági kiváltságait. Ezt a kanonokok az oszmán hódítás következtében felértékelődött hiteleshelyi tevékenységükkel és egyéb, gazdasági és közéleti szerepük megőrzésével