Századok – 2007

KÖZLEMÉNYEK - Herger Csabáné: A summum jus patronatus a 19. századi Magyarországon VI/1515

A SUMMUM JUS PATRONATUS A 19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON 1517 ralis átalakításának követelményével egy időben jelentkezett. Az uralkodót illető kegyúri jog fontos eleme volt ennek a viszonynak. Ez a jog azonban egyáltalán nem egy speciális — az európai fejlődéstől különböző — „apostoli" jogosítvány volt, hanem alapjában véve az állam és a katolikus egyház kapcsolatának szokásos formája,6

amely azonban részleteiben már — a magyar jogrendszer történeti fejlődésének megfelelően — bizonyos eltéréseket mutatott. Nyugaton az egyházszervezet a frank királyok, majd a német császárok autoritása alatt állt, akik egy személyben királyként és papként (rex et sacerdos) nevezték ki és javadalmazták sajátegyházuk méltóságviselőit. Amikor a császár az invesztitúra-háborúban alul maradt a pápasággal szemben, azaz jogosítványait csak kivételesen és csak az általa korábban alapított egyházak vonatkozásában őrizhette meg, a magyar egyháziak és kanonisták új elméletet dolgoztak ki: a magyar államfő (király, kormányzó, fejedelem) kegyúri jogát I. István „apostoli követi" jogállására vezették vissza.7 István a nyugathoz való csatlakozás céljából fordult a pápához azzal a kéréssel, hogy királyi címét és méltóságát ismerje el. Asrik szerzetest küldte követségbe hozzá,8

és mert „az ekkor Rómából kiűzött szomorkodó német császár lemondott világuralmi törekvéseiről",9

a követ sikeresnek bizonyult. III. Ottó császár beleegyezésével II. Szilveszter pápa koronát küldött Istvánnak - ami egyben a király egyházszervező tevékenységének és legitimitásának elismerését is jelentette. 0 nevezte ki és ő javadalmazta „sajátegyháza" (regalis ecclesia, praepositura, abbatia) méltóságviselőit, tehát gyakorolta az invesztitúrát, a főpapok a királyi „família" tagjai voltak éppúgy,10 mint az ország többi fő tisztségviselője, és az egyházi birtokok a főpapi székek megüresedése esetén — annak idejére — vissz asz álltak a királyra, illetve a Szent Koronára. Ez a királyt illető kegyúri 6 Hasonló ehhez a jogosítványhoz a

Monarchia Sicula megjelöléssel illetett főpapi kinevezésekre vonatkozó jog, amelyet Roger, Szicília grófja II. Orbán pápától privilégiumként nyert el. L. hozzá: Angela Mercati: Raccolta di concordati. I. Rom 1954. 1. Mintegy száz évvel később, 1198-ban III. Ince pápa Frigyes szicíliai királyhoz intézett levelében a követendő eljárást ismertetve a kánoni választást a királyi beleegyezéstől (assensus) tette függővé, hasonlóan a német, francia, spanyol, angol és nem utolsósorban magyar fejlődéshez az adott korszakban. A forrást közli: Fraknói V: A magyar királyi kegyúri jog i. m. 21. 7 A 17. század óta ismert ún. Szilveszter-bulla apokrifnek bizonyult. A legátusi felhatalmazás gondolata a gregoriánus eszmekörrel kapcsolatban lépett fel, amikor II. Orbán késznek nyilatkozott „azt a méltóságot, melyet István bírt" Kálmánra ruházni. IV Béla 1238-ban, amikor Bolgárország területére az apostoli követi felhatalmazást kérte, arra hivatkozott, hogy az első király már rendelkezett ezzel a joggal. Az intézmény tartalma, azaz, hogy a legátus a pápai kúrián kívül mindazzal a hatalommal rendelkezik, mint maga az egyházfő, a király személyével — aki így saját országában külföldi hatalom követe lett volna — nemigen egyeztethető össze. IV Béla kérését egyébként a pápa elutasította, és úgy határozott, hogy a bolgár legátusi teendőket egy király által erre kijelölt főpap végezze el. II. Pál köztudomású tényként állította, hogy István utódai nem viselték ezt a címet, sem annak tisztében nem jártak el. Csorba F: A királyi kegyúri jog i. m. 25-26.; Szántó Konrád: A katolikus egyház története. I. Bp. 1987. 369. és Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp. 1946. 161. 8 Rézbányai J.:

Az egyház és az állam i. m. 61. 9 Karácsonyi János:

Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig. Nagyvárad 1906. 5. 10 L. Szent István dekrétumainak I. könyve. Intelmek Szent Imre hercegnek, II. 5. „Királyi hatalmunknál fogva úgy határoztunk {regiapotestas decrevimus), hogy az egyház számára úgy lehessen vagyont adni, mint a családtagok számára." II. 35. „[...], hogy ki-ki szabadon rendelkező ura legyen a királyi adománynak, kivéve az ispánságokat és püspökségeket."