Századok – 2007
TANULMÁNYOK - Pál Judit: Karrier a „tudatlanság földén". Egy főúri kliens a 18. század közepén Kelet-Magyarországon VI/1407
1410 PAL JUDIT pálódása. Az állam működtetése, az integráció szempontjából azonban szükség volt a központi hatalom és a nemesség közötti együttműködésre is. Ezek a tendenciák az arisztokraták és a köznemesség közötti kapcsolatra is befolyással voltak, sőt mondhatni átalakították azt. A 17. században még a főnemesek egyértelműen dominálták a birtokos köznemességet. Az arisztokraták hatalmi állását a nagykiterjedésű földbirtokok és politikai szerepvállalásuk mellett a török elleni védekezésben játszott katonai szerepük is erősítette. A köznemesek általában csak egy-egy hatalmasság familiárisaként tudtak karriert befutni. A 17-18. század fordulóján azonban, Magyarország törököktől való visszafoglalása nyomán a helyzet megváltozott: az arisztokraták stratégiai szerepet betöltő váraikkal és magánhadseregükkel, azaz katonai szerepükkel együtt politikai befolyásukból is vesztettek, udvaraik fokozatosan eljelentéktelenedtek, társadalmi vonzerejük csekélyebbé vált. A nagybirtok addigi katonai funkciója most már veszélyessé vált a központi hatalom számára, ezért megkezdődött a főnemesség közhatalmi jellegű funkciónak lebontása. Közhatalom és udvar is csak egy maradt: a bécsi - ahogy Vörös Károly összegezte az átalakulás hozadékát. Ugyancsak a főúri réteg gyengülését segítette elő közvetett módon egyrészt az indigenák igen nagy száma és birtokuk növekedése, másrészt az a tény, hogy a Habsburg Monarchia irányításában szinte semmilyen szerepet sem játszottak. Mindez együttesen hozzájárult a főnemesek politikai súlyának csökkenéséhez. Ennek ellenére egy-egy régióra, megyére vonatkozóan továbbra is megmaradt a nagybirtokos főurak befolyása és vezető szerepe részben gazdasági súlyuknak, részben kapcsolataiknak köszönhetően.16 A főnemesek és köznemesek közötti patriarchális viszonyt azonban egyre mélyülő szakadék váltotta fel. Egyes történészek — mint például a fent idézett Vörös Károly — állítása szerint a 18. század harmincas éveitől az ellentétek egyre mélyültek; ezek azután az 1764/65. évi országgyűlésen szakadáshoz vezettek.17 Az együttműködés helyére „a kérelmező és a megkeresett alkalmi, szervetlen kapcsolata látszott lépni".18 Mások — így H. Balázs Éva — azon a véleményen voltak, hogy Magyarország keleti részében a régi familiárisi kapcsolatok a 18. században még tovább éltek. A középnemességnek — ahogy fogalmaz — lehetőségei nem voltak, de súlya igen. „Összetartozás és szétválás, elkülönülés és újabb ozmózis - családonként vizsgálható e jelenség. Az összetartozás az ország keleti és északkeleti régióiban erősebb, mint nyugaton, ezt a zaklatottabb történeti múlt kötőanyaga biztosítja."19 Ezt a nézetet erősíti Kovács Ágnes is, aki szerint még a 18. század közepére sem következett be a magyar arisztokrácia egységesülése. Az ún. „felzárkózók"-nál megfigyelhető, hogy mind birtokot szereztek Nyugat-Magyarországon. Ez lehetővé tette a piacorientált majorsági gazdálkodást, kapcsolattartást, de a legfontosabb méltóságok betöltőinek 83%-a még a 18. század második felében is nyugat-magyarországi volt. 16 Vörös Károly: A társadalmi fejlődés fő vonalai. In: Magyarország története 1686-1790. I. Szerk. Ember Győző - Heckenast Gusztáv. (Magyarország története tíz kötetben) Bp. 1989. 679-689. 17 Uo. 714-718. 18 Uo. 687. 19 H. Balázs Éva: Bécs és Pest-Buda a régi századvégen 1765-1800. Bp. 1987. 129.
