Századok – 2007

KÖZLEMÉNYEK - Szabó Mária: Magyar-olasz kapcsolatok az első világháború után. Guidó Romanelli magyarországi küldetése (1919. május-november) I/103

GUIDO ROMANELLI MAGYARORSZÁGI KÜLDETÉSE 1919-BEN 139 csőlátót tartó Pékár Gyula miniszternek, Csernoch hercegprímásnak és Harrer Ferencnek, Budapest polgármesterének ígérte meg, hogy a békekötés után megtarthatják az ünnepséget, amelyen természetesen majd ő maga is részt vesz. A vezérőrnagy felháborodását növelte, hogy „az ünnepség kezdeményezői még missziójában is megtalálták azokat a tiszteket, akik Romanelli irányában elfogultan buzgólkodtak". A beosztott tisztek mentségéül egyedül az szolgált — mint azt Mombelli már korábban is említette —, hogy az ünnepség tagadhatatlanul emelte volna Olaszország presztízsét. Mindenesetre közölte velük, addig nem mehetnek színházba, amíg Romanelli haza nem utazott.173 Bandholtz naplója szerint, Mombelli november 12-én tájékoztatta a szövetségesközi bizottság három másik tábornokát a hazakészülő olasz alezredes tiszteletére rendezendő ünnepségről, egyben határozottan kérte kollégáit, ne vegyenek részt a rendezvényen, mert az antant képviselőinek jelenléte ellenérzést szülne a román szövetségesekben. „A szokásosnál is jobban aláhúzta azt a tényt — jegyezte fel Bandholtz —, hogy feszültség van kettőjük között, amely elsősorban abból táplálkozik, hogy Romanelli inkább diplomáciai funkciót lát el." Végül a bizottság tagjai úgy határoztak, nem vesznek részt a búcsúünnepségen. Az amerikai tábornok indokolása azonban jól érzékelteti, hogy az ünnepség lemondása nemcsak Mombelliből váltott ki ambivalens érzéseket. Bandholtz elismerte, hogy a misszió tagjainak részvétele „kényelmetlen lenne", hiszen mindannyian a románok szövetségesei, jóllehet „a románok iránt táplált ellenséges, és ellenségeink, a magyarok iránt táplált baráti érzelmeink ellenére".174 Romanelli végül november 16-án, Horthy bevonulása napján, minden nyilvános „demonstráció" nélkül hagyta el a magyar fővárost. Érdekes módon egyáltalán nem kellett új állomáshelyére sietnie. Öt napot töltött Bécsben, majd Rómában fogadta őt Albricci hadügyminiszter, Sforza gróf helyettes külügyi államtitkár és XV Kelemen pápa is. December elején először Párizsba, majd Londonba utazott. Párizsban egy általa barátinak nevezett beszélgetés keretében jelentést tett Ugo Cavallero tábornoknak, az olasz katonai delegáció vezetőjének a magyarországi helyzetről. Tőle tudta meg, hogy Magyarország képviselőit végre meghívták a békeszerződés aláírására. Cavallero, aki ekkor még úgy hitte, vendége kitüntetés és előléptetés várományosa, felajánlotta a tegeződést, és felkérte, írásban is készítse el országjelentését, hogy az olasz delegáció minden tagja megismerhesse.175 Romanelli három évvel később úgy emlékezett, szerette volna megnyerni olasz kollégáit, hogy lépjenek fel a Magyarországnak szabott kemény feltételek enyhítéséért. A delegáció egyik tagjával, Franco Jacomoni hadnaggyal, régi barátjával folytatott beszélgetéseiből azonban csalódottan vonta le a következtetést: a Párizsban tárgyaló olaszok nem ismerik a régiót feszítő problémá-173 Csernoch november 14-én kereste fel Mombellit, hogy kifejezze a magyar keresztények köszönetét az olasz katonai missziónak a kommunizmus időszaka alatti és utáni humanitárius cselekedeteiért. Arról is tájékoztatta a tábornokot, hogy a magyar kormány kérésére Pietro Gasparri kardinális, vatikáni államtitkár Romanelli érdemeiről már tájékoztatta a pápát. L. Mombelli távirata a főparancsnokságnak (1919. november 14.) AUSSME, E-15, 68/1. 237. sz. 174 Bandholtz:

Napló... i. m. 221. 175 Cavallero rosszul értesültsége is bizonyítja, hogy nem a párizsi békedelegáció irányította a bécsi és budapesti katonai missziókat. i