Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Honszeretet és felekezeti hűség. Wahrmann Mór 1831-1892 (Ism.: Pók Attila) V/1344

TÖRTÉNETI IRODALOM 1345 A nagyformátumú, alkotóképességét a dualizmus idején kibontakoztató személyiség biográfiáját bemutató tények a magyarországi modernizáció alapkérdéseit érintik. Az egyik közkeletű narratíva szerint a 19. századi magyar modernizáció része és hajtóereje a zsidóság emancipációja és recepciója, sőt a „kettős társadalom" koncepciójában az előre mutató polgári struktúra meghatározó elem a zsidóság. A másik koncepció kiemeli, hogy a zsidóság nagy része, többsége nem gyorsan polgárosodó, modernizálódó csoportokból állt, ugyanakkor tagadhatatlan a zsidóság „túlreprezentáltsága" az üzleti és pénzügyi szférában valamint az alkotó értelmiségi pályákon. A huszadik század tragikus tapasztalatai után a 19. századra visszanézve merül fel a nagy kérdés: egy valóban sikeres asszimilációs folyamat fordult-e ellentétébe az I. világháború során és után? Miért és hogyan vált a befogadó jellegű liberális magyar állam kitaszítóvá és evvel nem kis részben saját kudarcainak felelősévé? A mai gazdasági-társadalmi problémák nagy részét az első világháború utáni helyzetben kimutató szemlélet szerint 1919-20 óta keresi a magyar társadalom és a mindenkori politikai elit a konszolidációnak azt a lehetőségét, amire Wahrmann kora mutatott példát. Úgy látszott, hogy a konszolidációnak két alapvető feltétele van: az elvesztett államterület és lakosság visszaszerzése, de legalábbis a magyar etnikumú népesség túlnyomó részének újraegyesítése a magyar állam fennhatósága alatt valamint — ahogyan azt a két világháború közötti politikai retorika fogalmazta — a magyar társadalom „felbillent egyensúlyának" helyreállítása. Bethlen 1921. április 19.-i szavaival: „ a kereskedelem, a vállalkozás, a pénzügy olyanok kezébe került, akik a nemzet érzésével nem voltak s talán ma sincsenek még úgy összeforrva, mint ahogy az helyes és kívánatos volna". Ugyanezt az igényt kodifikálta az 1920.-as numerus clausus is. Az „egyensúly helyreállításának" igénye mutatis mutandis kifejezésre jutott a Horthy rendszert kategorikusan elutasító egykorú radikális demokrata helyzetelemzésekben is: „A magyar lélek egyre meddőbbnek bizonyult és a kultúra hadseregének ritkuló sorait mindinkább idegenek, és elsősorban zsidók töltötték be" írja Jászi Oszkár 1920-ban. A huszadik század meghatározó évtizedei során, az 1920-as évektől az 1960-as-70-es évek fordulójáig a társadalmi egyensúly helyreállítását célzó türelmetlen erőszakos, gyűlöletkeltő politika végletes formájában eljutott a tömeggyilkosság lehetővé tételéhez is. Az áldozatok száma, a bűnök súlya, az egyes, politikai cselekvést is szülő gyúlölethullámok természetesen minőségi különbségeket mutatnak, filozófiájuk azonban igencsak hasonló. Abból indulnak ki, hogy a társadalomért felelősséggel tartozó állam kötelessége a társadalom megtisztítása a káros, mételyes, destabilizáló elemektől. Bármennyire fájdalmas is a műtét, a társadalom gennyes, beteg részeinek eltávolítása a társadalmi test egészének regenerálódását teszi lehetővé. Az operáció megkerülhetetlen, hiszen nélküle a biztos halál vár a társadalomra. E felfogás jegyében engedi meg a magyar állam a zsidóság kétharmadának kiirtását, a német kisebbség nagy részének kitelepítését, a Horthy rendszer elitjének tönkretételét, az önálló gazdálkodásra képes parasztság, a szakképzett munkásság és szakértelmiség, a nem kommunista baloldal elleni fellépést, az „elhajló" kommunisták üldözését, a társadalom legkreatívabb részeinek megalázását és eltávolítását. Az e gondolatkör jegyében konszolidáló nagyformátumú politikusok sorsa a tragikum keretein belül változatos: öngyilkosságba menekülnek, emigrációba kényszerülnek, megőrülnek, elhurcolják, börtönbe vetik vagy kivégzik őket. Wahrman Mór életútjának kiteljesedése idején, a kiegyezést követő közel negyedszázad során más volt a konszolidáció filozófiája. A kirekesztés, eltávolítás helyett a befogadásban hitt a politikai, kulturális, társadalmi elit meghatározó része, akkor is, ha a liberális légkörű közéletben ezzel ellentétes nézetek is hangot kaphattak. A jobbágyfelszabadítás nem kevés új feszültséget is kiváltó folyamata, számos rendi privilégium felszámolása, a nemzetiségi törvény elfogadása, a zsidóság emancipációja és recepciója, az állam és az egyházak viszonyának szabályozása, a közoktatás rendszerének kiépítése, a közlekedési és kommunikációs infrastruktúra bővülése oldotta a társadalom tagoltságát, segítette a mobilitást. A korszak sok műszaki, tudományos, gazdasági teljesítménye aligha született volna meg ilyen társadalmi háttér nélkül. Wahrmann Mór halálának évében, 1892-ben még két személyiségtől búcsúzott hasonló nagyszabású temetéssel hazája: Baross Gábortól és Klapka Györgytől. Tóth Vilmos elemzéséből megtudjuk, hogy a november 26.-i temetésen jelen volt az alig egy hete hivatalban lévő Wekerlekormány legtöbb tagja, az előző miniszterelnök Szapáry Gyula, de az ellenzéki Apponyi Albert és Eötvös Károly is. Wahrmann kriptája az 1874-ben megnyílt Salgótarjáni úti zsidó temetőben van, a ma már teljesen elhagyatott sírkert sírköveit, romjaikban is magukkal ragadó sírboltjait számba véve a dualizmus kori magyar gazdasági, tudományos, művészeti fellendülés meghatározó szemé-