Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ther, Philipp: In der Mitte der Gesellschaft. Operntheater in Zentraleuropa 1815-1914. (Ism.: Gergely András) V/1338

TÖRTÉNETI IRODALOM 1341 ja. A színigazgató megbukott, újra a főnemesi csoport kerekedett felül. A deficitet a lengyel nemesi többségű tartománygyűlés fedezte, ez is a birtokosi réteg irányító szerepének kedvezett. A tartománygyűlés színházi bizottsága, annak értelmiségi szakértői, állandóan beleszóltak az igazgatásba, előírták a műsortervet - az elavult nemzeti-nevelési koncepción alapuló színházi program a gyéren látogatott színházat 1890-ben csődbe vitte. Az egymást váltó bérlő-igazgatók nem tudtak kiutat találni. Végül Lemberg városa vette át a színházat. A város ambícióit mi sem jelzi jobban, mint hogy hatalmas költséggel új, a városképet formáló nagyszínház építésébe kezdtek, amely 1900-ban készült el. (Krakkóval is fel akarták venni a versenyt, az erősödő ukrán mozgalommal szemben is a lengyel nemzet kulturális reprezentációját kívánták megjeleníteni.) Az új igazgatók bemutatták az új olasz, francia, német operákat, és így legalábbis a Habsburg Birodalmon belül elismerést érdemlő repertoárt alakítottak ki. A jelenség paradox: a színházi szakértelmiség és városi támogatói elérték, hogy a nemességgel szemben kezükbe vegyék a színház irányítását, de eredeti céljukat, azt, hogy a szórakozást és reprezentációt kereső főnemességgel szemben a felvilágosodás korából származó nevelő-, az 1848 előtti időkből származó nemzeti szempontokat érvényesítő színházat teremtsenek, nem tudták megvalósítani. Annyit viszont elértek, hogy mind Béccsel, mind az ukrán nemzeti mozgalommal szemben reprezentálni tudták a lengyel nemzet létezését, kultúrájának magasrendűségét. Lemberget, ahol lengyel nyelven a legtöbb Wagnert játszották, némi túlzással „Wagnervárosként" emlegették. Az európaizálódás ugyanakkor provincializálódással járt együtt, hiszen a lembergi opera nem fejlesztette tovább az operajátszást, nem hozott új darabokat, csupán utánjátszotta az európai fejleményeket. Drezda és Prága opera-fővárosokká emelkedtek, Lemberg ebből a szempontból provinciális maradt. Az okok összetettek - fejtegeti Ther. A „színházi háborúk" mutatják, hogy a közönség beleszólt a színház történéseibe, de konszenzus híján csak elmélyültek az ellentétek. A színház finanszírozása megoldatlan maradt. Az ottani német színház bezárásával megszűnt a közvetlen konkurencia. Nem sikerült viszont egy állandó lengyel nyelvű operatársulat felépítése, mert a kiváló szólisták külföldre távoztak. Az egy-egy szezonra szerződtetett olasz énekesek viszont nemigen tudtak pl. Wagnert énekelni, mert nem tudtak németül. A zenekarnak nem volt hárfája. A kiutat az operettek játszása hozhatta volna (mind az anyagi gondok megoldása, mind az énekes tehetségek kinevelése terén), be is mutattak jónéhányat, de a műfajt a helyi intelligencia „németnek", sőt „zsidónak" tartotta, s az operettjátszást e xenofób alapon 1894-ben betiltották. Lemberg zsidó lakosainak elidegenítésével pedig számottevő, jómódú közönségréteget veszítettek el. Arra pedig kísérletet sem tettek, hogy a vidékieket behozzák a színházba. A lembergi színház körül viszont kulturális nyilvánosság teremtődött. A „színházi háborúk" végeredménye az lett, hogy a nemesség kezéből az értelmiségébe került az irányítás. Az opera népszerű műfajjá vált, Lemberget „éneklő városként" emlegették. Jellemző a hosszú távú hatásra, hogy az időközben ukránná (és még inkább határszélivé) vált város ezernyi gondja közepette is 2000-ben újjáépíttette százéves operaházát. Prágában a színháznak, az operajátszásnak is, régi hagyományai voltak. Ismert, hogy itt, az alapítójáról elnevezett Nostitz-színházban (később: Rendi Színház) volt Mozart Don Giovan/ií-jának ősbemutatója. Ez a rendek kezelésében lévő „nemesi" színház kétnyelvű volt, túlnyomórészt német nyelven játszott. A 19. század közepén valóságos tömegmozgalom bontakozott ki egy cseh nemzeti színház építésére. Az alapkőletételre, hatalmas ünnepségek keretei között, 1868-ban került sor. Az évszám nem is véletlen: az 1867-es kiegyezés és a magyar királykoronázás párdarabját kívánták megrendezni, uralkodói, de legalábbis főhercegi jelenléttel - amelyre végül is nem került sor. Az ünnepségre történő felvonulás a középkori cseh királykoronázó meneteket elevenítette fel. Az alapkőletétel alkalmából került sor a második pánszláv kongresszusra. A cseh nyelvű színjátszás és opera évekig egy ideiglenes színházépületben folyt. Az 1881-re már csaknem teljesen kész reprezentatív Moldva-parti színház, amelynek polgári jellegét a páholyok csekély száma (mindössze negyven páholy volt benne) is jelezte, gondatlanság folytán leégett. Újra megkezdődött a gyűjtés az újjáépítésre. A mintegy ezer ülőhellyel és nyolcszáz állóhellyel rendelkező színház megnyitására végül 1883-ban került sor. A színpad fölötti felirat büszkén hirdette: a nemzet - önmagának. A színház élére egy rendkívüli tehetségű szervező és rendező, Frantisek Subert került, aki 1883-1900 között volt az igazgató. Subert felismerte, hogy éppen akkor viheti sikerre hatalmas színházát, ha közönségét nem csak a polgárság köréből verbuválja. Színházi vonatokat indított vidékről (a látogatás maga is ünnepi eseménnyé vált, amennyiben a felutazók együttes menetben, néha énekelve vonultak végül a városon). Nem eredménytelenül próbálkozott azzal is, hogy a