Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Liberty and the search for Identity. Liberal Nationalisms and the Legacy of Empires (Ism.: Gergely András) V/1331

TÖRTÉNETI IRODALOM 1337 (némi túlzással a törökök nemzeti elnyomását, haladásképtelenségét egy szintre hozta a magyarokkal...), de ebből nem következett új szövetségesek, csak új példaképek keresése. Külpolitikai koncepciót szemlátomást nem alakított ki. Karavelov „Európa" helyett a „Nyugatot" (Svájcot és Amerikát) emlegette. Liberális optimizmusában a tudományt választotta volna vezérelvül, s ő is, mint a szerbek, az alkotmányban közvetlenül a bulgár paraszti demokráciára épített - az első bulgár alkotmány mindjárt az általános választójogot vezette be. A következmények, a 19. század végi-, 20. század elejei bulgár belpolitikai instabilitás, közismertek (bár ebben, tehetjük hozzá, külpolitikai tényezőknek is nagy szerepük volt). A román liberalizmus, állítja Mishkova (az előző román liberalizmussal foglalkozó tanulmánnyal érdekes ellentétben), a legsikeresebb a balkániak közül. Pedig a nemzeti gondolat későn tört utat magának, az 1821. évi felkelés még nem nemzeti jelszavak jegyében szerveződött. Csak az 1840-es években kezdték hangoztatni, hogy a román etnikum közös volta folytán egyesíteni kell Havasalföldet és Moldvát. Az új elit nem a (fejedelemmel szemben fellépő) bojárság, hanem a románság nevében kezdett cselekedni. Az egyesülés sikere után, az 1860-as, 1870-es években egész sor liberális reformot sikerült bevezetni. Az ország berendezkedése formájában az európai reprezentatív alkotmányokat, a parlamentáris formákat követte (szemben a népre hivatkozó szerb, bulgár fejlődéssel). Az erőteljesebb európai átvételekhez hozzájárult, hogy a szerb és bulgár „népi" mítosztól eltérően a román történelem „whig" (angol liberális) interpretációját alakították ki, amely szerint az ókori Róma szabadságvilágának súlypontja már a hanyatló birodalom idején áthelyeződött a dákoromán területekre, majd a középkori fejedelemségek különleges szabadságviszonyokat alakítottak ki - s e fejlődést csak a török torzította el. A modern liberális reformok bevezetése „visszatérést" jelentett volna az elfeledett, de a néplélek mélyén megőrzött időkhöz. Az új nemzetállam megteremtése eszerint csak egy régi folytonosság helyreállítása. A konkrét társadalmi célkitűzés pedig a román etnikumú középosztály kialakítása volt: „a román burzsoázia csakugyan sajátlagos, politikai okokból létrehozott politikai képződmény volt".(448.) A parasztkérdést, a földkérdést is a városi román középosztály megteremtésének rendelték alá - a „népérdekkel", minden szólam ellenére, nem tudták magukat azonosítani. A román nemzetépítés 19. századi terve meghiúsult. A három balkáni liberalizmusnak is az a közös tanulsága — összegez a szerző —, hogy a megteremtett képviseleti rendszer bázisán politikai konkurensek jelentek meg: radikálisok, parasztpártiak, szocialisták, akik jobban értettek a mobilizáció retorikájához. „A liberálisan gondolkodó középosztály szószólóit mindenütt a Balkánon elsodorták a balkáni szuverén nemzetek szószólói."(453.) A kötet zárótanulmánya, Eyüp Özveren munkája „a török modernizáció ösvényének liberális-nacionális összetevőit" ismerteti. A tanulmány nem annyira földrajzi vagy elvi okokból, hanem kronológiája folytán tűnik függelékszerűnek: ezek a török események ugyanis mind a huszadik században, sőt zömmel az első — majd a második — világháború után zajlottak. Az események az orosz forradalmakkal (1905, 1917) több párhuzamot kínálnak, mint az európai liberalizmus történetével - bár a modern török állam liberális-jogállami konszolidációja, legalábbis annak bizonyos fázisa, kétségbevonhatatlan tény. Az angol nyelvű tanulmánykötet, a maga nemzetközi szerzőgárdájával, magyar szerkesztőjével, magyarországi megjelenési helyével nagyon fontos előrelépést hozott az európai liberalizmus kutatásában. Az eredmények közül a bevezető ismertetésekor már jeleztük, hogy a liberalizmus és a nacionalizmus eszméi nem két egymással szemben kijátszott fogalomként jelennek meg, hanem ezekben a tanulmányokban összenő, ami összetartozik - erősíti vagy gyengíti egymást. Az országonkénti tárgyalás dacára összeurópai perspektíva érvényesül. A gondos szerkesztés Nyugat-, Közép- és Kelet-Európát kapcsolja egybe, ahol nem eleve eldöntött nyugat-kelet irányú lejtés (értsd: történelmi színvonalesés) érvényesül, hanem sajátos megjelenési formák váltják egymást. A kötet végképp az eszmetörténeti avíttságok lomtárába utalja azt a tételt, amely szerint a nyugat-európai liberalizmus állampolgári alapozottságú, nem agresszív, modell-értékű; a keleteurópai pedig „törzsi" jellegű, az etnikumon fundálódik, terjeszkedő-hódító szándékú, eredményeiben romboló - mintha a két európai liberalizmusnak semmi köze nem lenne egymáshoz! Elég, ha csak a részletesebben ismertetett, a balkáni liberalizmusokkal foglalkozó tanulmányra hivatkozunk. Itt a szerző számos olyan problémára utal, pl. a közösségformáló nemzeti mítoszok jelentőségére, amelyeket számos nyugati liberalizmusra is elmondhatunk. Például a középosztályi célok, a társadalom ezen részének gyarapítása és mobilizálása ugyan melyik nyugat-európai liberalizmusról nem mondható el? A román liberális történetírás „whig" mítosza saját történelmük „liberális" múltjáról nagyon jól megválasztott kifejezés: hasonló funkcionális igények hasonló „megoldásokat", mítoszokat szülnek Európa-szerte.