Századok – 2007

TANULMÁNYOK - Tusor Péter: Habsburg bíborosjelölések a 17. században V/1121

1138 TUSOR PÉTER nemcsak a pápaság részéről. Habsburg-oldalról ez még inkább hangsúlyos. II. Ferdinánd már 1620-ban olyan érveket fogalmaz meg a bíborosnevezésre vonatkozó császári jogosultsággal kapcsolatban, amelyek a 18. századi fejedelemi abszolutizmus sajátjai.108 S jóllehet ezen érveket a 18. század császáraival ellentétben még nem közvetlenül hozza a pápa tudomására, az egyházfőkhöz intézett előterjesztéseiben már feltűnik az ellentmondást kevésbé tűrő „nominamus" kifejezés, amely szintén a következő században lesz általános az uralkodói iratokban.109 III. 1629 kudarcán okulva a bécsi Hofburg szakított a listás jelölések gyakorlatával. Az elkövetkező évtizedekben már minimális mozgásteret sem akart hagyni a Kúriának. Rendre egy „hivatalos" jelölttel kísérletezett, aki mellett csupán alkalmanként tűnik fel egy nem nominatióban, hanem csupán ajánlásban (commendatio) részesülő prelátus. (Általában hasonló szövegű iratot kaptak. Az elsődleges jelölt jogaira csak egy salva tarnen, non praeiudicetur formula utalt, illetve a római követ, a birodalmi bíboros protektor feladata volt közölni a jelölés jellegét.) Az 1630-as években II. Ferdinánd, majd III. Ferdinánd (1637-1657) egyedül Wolfradtot ajánlotta újra meg újra a bíborra.110 A Habsburg nominációs politikát majd egy évtizeden keresztül a bécsi püspök érdekében tett, a korábbiakhoz hasonlóan intenzív, de immár teljesen eredménytelen erőfeszítések határozták meg.111

A Titkos Tanács elnökévé előlépő főpap mellett római útjaik során Pázmány112

és Harrach kardinálisok is közbenjártak. Utóbbi tárgyalásaikor VIII. Orbán alkalmi kifogása az volt, hogy III. Ferdinánd még nem tett eleget a Szentszék iránti úgynevezett engedelmesség-kinyilvánítási kötelezettségének (legatio obedientiae).113 A

pápa igyekezete, hogy minden adódó alkalmat megragadjon a kérés teljesítése előli kitérésre, ezúttal közvetetten igazolta az „Egyház elsőszülöttének" ideájára alapozott császári jogigényeket. Érvelése tudniil-108 II. Ferdinánd V Pálhoz és Savellihez. 1620. május 15., november 2. Vö. BAV Barb, lat., vol. 6830., Nr. IV[/1]. 109 II. Ferdinánd XV Gergelyhez. Bécs, 1621. április 9. AS Roma, Arch. Giustiniani, busta 90., vol. 14. [ord. cron.] 110 Pitschmann, B.: Kaiserliche Bemühungen i. m. 93-97., Nr. 3-6. - L. még BAV Barb, lat., vol. 6847, Nr. és fol. 8; HC IV 204, 23 (Kardinalat des Erzbischof von Sevilla, Didacus de Guzmán de Haros). -Melchior A. Pobladura: Disceptatio historica de cardinalatu Valeriani Magni (1634-1648). Collectanea Franciscana 39. (1969) 104-171.; BAV Barb, lat., vol. 6988., fol. 3r. - BAV Barb, lat., vol. 6842., Nr. 25., fol. 50rv; ÖStA HHStA Rom, Hofkorresp., Fasz. 10., Konv. Eleonóra und Ferdinand II. an Kardinäle 1633, fol. 8.; Konv. Urban VIII. an Ferdinand II. 1633, fol. 1. 111 Pitschmann, B.\ Kaiserliche Bemühungen i. m. 79-109.; valamint pl. II. Ferdinánd utasítása Savellinek. Bécs, 1631. október 11. AS Roma, Archivio délia Eccellentissima Casa Sforza-Cesarini, Parte I., Souvrani, bust. 14. [ord. cron.] 112 Pázmány Péter... összegyűjtött levelei. I—II. Kiad. Hanuy Ferenc. Budapest 1910-1911. II. Nr. 749. 113 Alexander Koller: Der Konflikt um die Obödienz Rudolfs II. gegenüber dem Hl. Stuhl. In: Kurie und Politik. Stand und Perspektiven der Nuntiaturberichtsforschung. Hrsg. Alexander Koller. (BDHIR 87.) Tübingen 1998. 148-164., vö. még Jan Kopiec: Zur Geschichte der Apostolischen Nuntiatur in Polen. Römische Quartalschrift 88. (1993) 134-155., itt: 154-155.