Századok – 2007

TANULMÁNYOK - Tusor Péter: Habsburg bíborosjelölések a 17. században V/1121

HABSBURG BÍBOROSJELÖLESEK A 17. SZAZADBAN 1137 bécsi békepárt pillanatnyi előretörésének köszönhette első helyre kerülését. Wolfradt szinte párhuzamos jelölése már a háborús párt végleges felülkerekedéséről árulkodik, amit a mantovai hadisikerek tartóssá tettek. Pázmány kinevezését II. Ferdinánd ezért nem fogadta túl nagy örömmel, s már köszönőlevelében Wolfradt azonnali előléptetését követelte a pápától.106 E kérés teljesítése elől azonban VIII. Orbán a három császárpárti kardinális kinevezésére hivatkozva könnyedén ki tudott kérni. * Az 1610-1620-as évek Habsburg kadinálisnominációi több szempontból is figyelmet érdemelnek. A bíboros-kinevezések kérdése jószerével szünet nélkül a diplomáciai figyelem középpontjában állott. A leginkább a decemberben szokásos kreációk előtt felélénkülő tárgyalásokba az állandó követek mellett olykor rendkívüli küldöttek is bekapcsolódtak.107

Mindkét fél: Róma és Bécs egyaránt érdekei teljes körű érvényesítésére törekedett. Gyakorlatilag a koronabíborosi „intézménnyel" kapcsolatos összes kérdés előkerült. Legélesebben ezúttal is az itáliaiak nominációja vetődött fel. Különösen fontos mozzanat, hogy velük kapcsolatban a Szentszék részéről az elutasítás egyik lényegi hivatkozási alapja a Trienti Zsinatnak a Kollégium nemzetiségi összetételének sokszínűségére vonatkozó határozata volt. Ez az elkövetkező évtizedekben már kevésbé állt előtérben a Kúriában. Szintén nem elhanyagolható vonás, hogy Róma ekkor még teljesen egyenrangú félként viselkedik. Nem tér ki a problémák elől, a pápák a megkeresésekre rendszerint brève formában válaszolnak a — legalább évenként felfrissített — császári nominációkra, meggyőzően kifejtve álláspontjukat. A Habsburgdiplomácia pedig egyszerűen képtelen volt a megfelelő és valós preferenciák megállapítására az itáliai, birodalmi, örökös tartományokbeli és a volt nuncius jelöltek között. A feladat valóban nem volt egyszerű. Egyfelől tekintélyes pretendensek igényeinek kellett eleget tenni. Másfelől a Habsburg-kormányzatnak egyaránt szüksége volt bíborosi kiváltságokkal felruházott politikusokra és főpapokra a Birodalom területén, a bécsi központi kormányzatban, az örökös tartományokban és persze Rómában. Itália területén olaszokra is, akik védelmezik a császári érdekeket, és legalább egy németre, aki a natio Germanicát képviseli az Örök Városban, úgy politikai, mint egyházi téren. Utóbbira mindazonáltal csak Hohenzollern személyében történt rövid ideig tartó kísérlet. A legfontosabb mozzanatnak mindazonáltal az tűnik, hogy 1607 történéseivel ellentétben már egyre kevésbé figyelhető meg a konszenzuskeresés és 1987-1988.; Uő: Catalogi personarum et officiorum provinciáé Austriae S.I. I.: 1551-1600. II: 1601-1640. (Monumenta Historica Societatis Iesu 117., 125.) Romae 1978-1982. 106 Benedikt Pitschmann: Kaiserliche Bemühungen um den Purpur für Abt Anton Wolfradt von Kremsmünster. RHM 11. (1969) 79-109., itt: 92-93., Nr. 1. 107 Példul 162 l-ben Hans Ulrich von Eggenberg herceg és Hohenzollern bíboros, 1623-ban pedig Dietrichstein kardinális. ÖStA HHStA Rom, Dipl. Korresp., Fasz. 49., Konv. Savelli an Ferdinand IL 1621-1622, fol. 352-354.; BAV Barb, lat., vol. 6933., s.f. [1621. szeptember 8.]); ÖStA HHStA Rom, Dipl. Korresp., Fasz. 51., Konv. Dietrichstein an Ferdinand IL 1623, fol. 206-207.