Századok – 2007

TANULMÁNYOK - Tusor Péter: Habsburg bíborosjelölések a 17. században V/1121

HABSBURG BÍBOROSJELÖLÉSEK A 17. SZÁZADBAN 1127 törekedett. A pápa de facto elismerte a császár jogát a bíborosajánlásra, a császár pedig tekintettel volt a pápa javaslataira. Nemcsak több személyt nevezett meg, hanem a szentszéki diplomácia tevőleges befolyást tudott gyakorolni a jelöltek kiválasztására, mi több, rangsorolására. A bíborosi méltóságra felterjesztett prelátusok kiválasztását a legkülönfélébb szempontok diktálták és változatos érdekérvényesítő tényezők befolyásolták. Róma részéről elsősorban olyan Habsburg-alattvalókat részesítettek előnyben, akiknek kúriai beágyazódottságuk megfelelő volt, azaz megfeleltek a bíboroskinevezések sajátos római szempontjainak.25

Altemps (Hohenems) és a canossai grófok leszármazottja, Sarego egyaránt ilyennek számított. Altemps bíboros nagybátyja 12 évvel korábban távozott az élők sorából.26

Kinevezése a római arisztokrácia sorában integrálódó családja számára tette volna örökletessé a bíborosi kalapot (restituzione del capello), vélhetően nem csekély mértékben hozzájárulva az új pápai dinasztia, a Borghesék társadalmi kapcsolatainak izmosodásához. Sarego XIV Gergely (1590-1591) rokona volt,27 famíliájának, a Sfondratiknak V Pál mind pályája kezdetén, mind pedig megválasztásakor sokat köszönhetett.28 Még kiemelt figyelmet kaptak ugyanakkor a helyi egyházszervezetek vezetői is. Őnekik Róma szempontjából a trienti reformok meggyökereztetésében volt kulcsfontosságú szerepük. Sőt Magyarország prímása, Forgách Ferenc személyében még élre is tudtak törni, igaz, ez főként a helyi viszonyokban feltűnően gyorsan és jól tájékozódó pápai nunciusnak és részben talán a jezsuiták római fellépésének29

volt köszönhető. Császári részről a Birodalom római, itáliai befolyásának növelése állt az első helyen. Noha a kora újkori diplomácia alapszabályának számított, hogy a követek semmiféle személyre szóló különleges kedvezményt nem fogadhattak el az őket fogadó államoktól, a pápai nunciusok esetében ez némileg másképp működött. IV Pius (1559-1565) 1565-ben hiába tiltotta meg a pápai követeknek, hogy állomáshelyükön javadalmakat, címeket nyerjenek, különösen pedig azt, hogy ajánlást fogadjanak el a bíborra, a gyakorlatban ellentétes irányú fejlődés valósult meg. Az Itáliába visszatérő nunciusok gondosan ápolták kiépített kapcsolataikat, különféle okok miatt gyakran léptek fel korábbi állomáshelyük szószólójaként.30 Az egyes uralkodók e szerepüket kívánták a bíborosi kinevezés kieszközlésével erősíteni. Sőt a nagyhatalmak, Francia-, Spanyolország és a 25 Vö. Christoph Weber: Senatus Divinus. Verborgene Strukturen im Kardinalskollegium der frühen Neuzeit 1500-1800. (Beiträge zur Kirchen- und Kulturgeschichte 2.) Frankfurt a. Main-Berlin-etc. 1996. 37-91, 102-108, 116-126, 134, 140-141, 236, 248-250, 280-302, 363-366, 367-528. 26 Életrajza:

Simonetta Scherling: Markus Sittikus III. (1533-1595). Vom deutschen Landsknecht zum römischen Kardinal. Konstanz 1998. - Altemps a bíborosi kalap helyett végül 1612-ben harmadik nagybátyja, Wolf Dietrich von Raitenau salzburgi érseki székét örökölte meg. 27 Sarego 1625-ben adriai püspökként és a

Signaturae Iustitiae proprefektusaként halt meg. Christoph Weber: Legati e governatori dello Stato Pontificio (1550-1809). (Pubblicazioni degli Archivi di Stato. Sussidi 7.) Roma 1994. 896. 28 Volker Reinhardt: Paolo V In: Enciclopedia dei Papi. Ill: Innocenzo VIII-Giovanni Paolo II. A c. d. Istituto della Enciclopedia Italiana. Roma 2000. 277-292, itt: 279-280. 29 Sörös Pongrácz:

Forgách Ferencz a bíboros. Századok 34. (1901) 577-608, 691-723, 774-818, itt 707. 30 Georg Lutz: Glaubwürdigkeit und Gehalt von Nuntiaturberichten. Quellen und Forschungen aus Italienischen Archiven und Bibliotheken 53. (1973) 228-275, itt: 265-266.