Századok – 2007
TANULMÁNYOK - Tusor Péter: Habsburg bíborosjelölések a 17. században V/1121
HABSBURG BÍBOROSJELÖLÉSEK A 17. SZÁZADBAN 1123 egymásrautaltsága a protestantizmus elleni küzdelemben a bíborosi kinevezések terén is megmutatkozott.8 Róma és Bécs (majd a 16-17. század fordulóján Prága) együttműködése Franciaország térnyerésével és a politika szekularizálódásával párhuzamosan a 17. század első felében indult bomlásnak. E folyamat a század második felében — leszámítva XI. Ince csodálatos pontifikátusát — mélyülő válsághoz, majd a 18. század elején fegyveres összeütközéshez vezetett.9 A kedvezőtlen tendenciák a kardináliskreációk terén is éreztették hatásukat. Mi több, az e téren adódó problémák igen érzékletesen szemléltetik az Apostoli Szentszék és a Szent Római Birodalom kapcsolatainak gyökeres átrendeződését a kora újkorban. A bíborosi kinevezések kérdése ugyanis a korszakban a pápaság egyes államokhoz fűződő viszonyának nemcsak egyszerűen fontos, hanem a diplomáciai érintkezések legfelső szintjének egyik központi eleme volt. Áttekintő jellegű tanulmányom megírásának célja kettős. Egyfelől be kívánom mutatni a szentszéki-német kapcsolatok egy sajátos, ám lényegi momentumát. E feladat fontosságára programadó tanulmányában már Georg Lutz felhívta a figyelmet.10 Másfelől pedig új adatok feltárásával szeretném illusztrálni, árnyalni a pápaság 17. századi hatalmi marginalizációját az európai államok sorában. Miként fontosnak láttam megemlíteni, a koronabíborosi „intézményhez" szorosan kapcsolódik a bíboros protektorok ténykedésének, és a ius exclusivae gyakorlásának kérdésköre. Munkámban ezekről szintén bővebben szólnom kellene. A konklávék története azonban a dinasztiának a pápaválasztások kimenetelét befolyásolni igyekvő fellépéseivel egyetemben már viszonylag jól ismert.11 A Habsburg-protektorok ugyan elő-elő fognak tűnni, működésükről, illetve a velük kapcsolatos problémákról mindazonáltal oly gazdag forrásanyag maradt ránk a 17. századból, hogy már megtörtént feltárásuk ellenére feldolgozásuk külön tanulmány igényel.12 Elöljáróban még egy kérdést meg kell válaszolnom. Nevezetesen azt, hogy e feladatra miért egy magyar történész vállalkozik. A felelet egyszerű: 1556/58, a császári és magyar királyi korona perszonáluniójának köszönhetően a Habsburgok római kapcsolatai, így a bíboros-kinevezések terén is a Magyar Királyság korántsem elhanyagolható szerepet játszott. Szent István koronájának Hunyadi Mátyás (1458-1490) alatt megerősödött bíborosajánlási hagyománya a perszonáluniót követően elenyészett. A jogszokás mindig az uralkodók személyéhez és nem címeik, országaik számához kapcsolódott. Következésképpen a 8 Luigi Nanni: Epistolae ad principes. I: Leo X-Pius IV (1513-1565). II: Pius V-Gregorius XIII. (1566-1585). Ill: Sixtus V-Clemens VIII. (1585-1605). Città del (Collectanea Archivi Vaticani [a továbbiaban CAV] 28-29., 41.) Vaticano 1992-1997. passim; Hierarchia Catholica. III. Ed. Guilelmus van Gulik-Conradus Eubel. Monasterii 1923. 1-55., passim; BAV Vat. lat., vol. 9713., fol. llr skk. 9 Tusor Péter: A barokk pápaság (1600-1700). Budapest 2004. 29-76. és 270-282. 10 Georg Lutz: Roma e il mondo germanico nel periodo della guerra dei Trent Anni. In: La corte di Roma tra Cinque e Seicento. „Teatro" della politica Europea. Atti del Convegno Internazionale di Studi (Roma, 22-23 marzo 1996). Ac. d. Gianvittorio Signorotto-Maria Antonietta Visceglia. (Biblioteca del Cinquecento 84.) Roma 1998. 425-460., itt: 449-456. 11 Legutoljára. Ambrogio M. Piazzoni: Storia delle Elezioni Pontificie. Casale Monferrato 2003. 12 A protekturátus későbbi történetére: Richard Blaas: Das Kardinalprotektorat der deutschen und der österreichischen Nation im 18. und 19. Jahrhundert. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs (a továbbiakban MÖStA) 10. (1957) 148-185.
