Századok – 2007

TANULMÁNYOK - Tusor Péter: Habsburg bíborosjelölések a 17. században V/1121

1122 TUSOR PÉTER fogolja egyházi (és sokszor politikai) ügyeiket. A bíborosprotektor személye tehát nem esett egybe feltétlenül az uralkodók kívánságára kinevezett, és gyakran nem is Rómában tartózkodó bíborosokéval, jóllehet ennek elérését világi részről sokszor célul tűzték ki, és olykor meg is valósították. Állami megbízatásukat a kezdeti tiltások után a Szentszék már a 15. század második felében hivatalosan elismerte. A koronabíborosokkal ellentétben ugyanis a bíborosprotektorok — akik kúriai befolyásukat növelendő kifejezetten ambicionálták e tisztség megszerzését — jóval korlátozottabb lojalitással tartoztak világi megbízójuk irányában. Működésük a kúriai ügymenet szerves részévé vált, mint például az uralkodók által kinevezett püspökök pápai megerősítésének (pontosabban províziónak) megszerzésében. A „koronabíborosok" kinevezésének jogszokása kialakulásában és természetében szoros összefüggést mutat az úgynevezett „kizárási joggal" (ius exclusivae). Vagyis azzal, hogy az európai államok, pontosabban e vonatkozásban kizárólag a nagyhatalmak a konklávékon csak ritkán tudták elérni, hogy az ő jelöltjük kerüljön a pápai trónra, de azt egészen 1903-ig rendszerint sikerrel akadályozták meg, hogy egy számukra elfogadhatatlan személyt válasszanak meg. Ugyancsak szorosan összefügg a koronabíborosi jogszokással a közismert és mind a mai napig fennmaradt in petto történt bíboroskreációk gyakorlatának kialakulása. Az egyes államok tudniillik szünet nélkül ostromolták jelöltjeikkel a pápákat. Korlátlan követeléseiknek részint határt kellett szabni, részint minden fél (beleértve ebbe a kúriai apparátust is) igényeire tekintettel kellett lenni. Ez természetesen számos esetben egyszerűen kivitelezhetetlen volt, ezért kellett — elsősorban a diplomáciai bonyodalmakat kikerülendő — a pápáknak alkalmanként titokban kinevezni bíborosokat.3 A bíborosnevezés, bíborosajánlás jogszokásával, a Kúria politikájának befolyásolásával a Habsburgok is rendszeresen éltek a 15-16. század folyamán. Előterjesztéseiket előbb-utóbb rendre siker koronázta, miként Bemard Clesl,4 Andreas von Österreich,5 Ludovico Madruzzo

6 stb. példája bizonyítja. A pillanatnyi politikai helyzet függvényében kisebb-nagyobb konfliktusok adódtak e téren. Bizonyos kardináliskreációktól Róma a hosszas sürgetés ellenére is elzárkózott, mint például Várdai Pál esztergomi érsek esetében I. Ferdinánd királlyal tette.7 Ugyanakkor azt kell mondanunk, hogy a pápaság és a dinasztia 3 Vö.

Péter Tusor: Prolegomena zur Frage des Kronkardinalats. Archívum Históriáé Pontificiae 41. (2003) 51-71. 4 Gerhard Rill-Chirstiane Thomas: Bernhard Clesl als Politiker. Kriterien für das Verhaltensbild eines frühneuzeitlichen Staatsmannes. (Kleine Arbeitsreihe zur Europäischen und Vergleichenden Rechtsgeschichte 18.) Graz 1987. 9. és 16-18. 5 Vö. Konstantin Maier: Andreas von Österreich. Kardinal (1558-1600). In: Lebensbilder aus Baden-Würtemberg XX. Hrsg. Gerhard Taddey^Ioachim Fischer. Stuttgart 2001. 49-75. 6 Életrajza: Bernhard Steinhauf: Giovanni Ludovico Madruzzo (1532-1600). (Reformationsgeschichtliche Studien und Texte 132.) Münster 1993. 7 Fraknói Vilmos:

Három magyar bíbornok-jelölt a XVI. században. Új Magyar Sión 5. (1874) 81-100., 92-96.; Archivio Segreto Vaticano (a továbbiakban ASV), Archivum Arcis (A.A.), Arm. I-XVIII, Nr. 5113., 5125.