Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Huschner, Wolfgang: Transalpine Kommunikatio im Mittelalter. Diplomatische, kultulturelle und politische Wechselwirkungen zwischen Italien und dem nordalpinen Reich (9-11. Jahrhundert) I-III. (Ism.: Koszta László) IV/1029

1030 TÖRTÉNETI IRODALOM tanszékének vezetője, egy évtizedes, Itália és a német területek kapcsolattartására vonatkozó kutatómunkáját foglalta össze monográfiájában. A kötet, alcíme szerint, három évszázadot foglal magába, valójában azonban a 10. század közepétől a 11. század közepéig terjedő időszakot tárgyalja részletesen, tehát elsősorban az Ottók és a korai Száliak uralkodásának német-itáliai kapcsolatait mutatja be. Részletesen tárgyalja az Ottók udvarának déli származású befolyásos egyházi előkelőire, a német területen felbukkanó itáliai klerikusokra és szerzetesekre vonatkozó adatokat. A munka alapját a német uralkodók okleveleinek diplomatikai és paleográfiai vizsgálata adja. Igyekszik kimutatni az itáliai írásbeliség jellemzőinek megjelenését a német okleveles gyakorlatban, illetve az Alpoktól délre és északra eső területek írásbeliségének kölcsönhatásait. A német uralkodók kancelláriájában dolgozó nótáriusok diplomatikai jellemzőinek bemutatására nagy hangsúlyt fektet. A név szerint nem ismert nótáriusok kancellárok szerinti, gyakran Harry Bresslaura visszamenő megjelölései mögé hatolva igyekszik valamely ismert egyházi személlyel azonosítani őket. Két, a hazai szakirodalomban is ismertebb személyt például említve: III. Ottó kancelláriájának „Heribert D" jelű nótáriusát azonosítja Odilo Cluny-i apáttal, vagy egy másik — magyar szempontból még nagyobb figyelmet érdemlő — megállapítása, hogy a „Heribert C"-ként emlegetett nótárius azonos Heribert udvari káplánnal, utóbb kancellárral, aki 999-ben a kölni érsekséget is elnyerte. A monográfia legjelentősebb eredményei a német uralkodói írásbeliségre vonatkozó megállapítások. A monográfia nyomán átértékelődik korabeli kancellária fogalma. A kor fejlett német írásbelisége ellenére sem tűnik az uralkodói kancellária hierarchikusan organizált szervezetnek. Fontos eredmény annak bebizonyítása, hogy az Ottók nótáriusai nem alacsony származású, szinte névtelen klerikusok voltak, hanem gyakran igen magas pozíciójú egyházi személyek: érsekek, püspökök és apátok. Számukra nem volt rangon aluli, hogy személyesen, saját kezűleg írtak oklevelet. Figyelemre méltó az is, hogy a 10-11. századi német uralkodói oklevéladásban jóval nagyobb volt a kedvezményzettek szerepe, mint azt korábban gondolták. Például a magdeburgi érsekségre vonatkozó uralkodói okleveleket gyakran maga az érsek vagy a leendő érsek írta, például Adalbert érsek („Liudolf H") vagy Giselher („Liudolf I"). Az oklevelek tartalmi és formai kialakítása így nem csupán az uralkodók akaratát tükrözi, hanem az oklevél befolyásos fogalmazójának és írójának politikai elképzeléseit is. A déli hatások elemzése mellett a német királyok oklevéladásról is újszerű képet kapunk. A latin nyelvű magyar okleveles gyakorlat köztudottan a német uralkodói oklevéladásból nyert inspirációk nyomán indult el Szent István uralkodása alatt, ezért a kötet fenti megállapításai a korai magyar diplomatika szempontjából is tanulságosak lehetnek. Huschner munkájának ezen eredményeit több német nyelvű recenzió is méltatta. Ki kell azonban emelni, hogy a német szakirodalomban a korábbi egyöntetű méltatások után az utóbbi időben kritikus észrevételek is megjelentek. Harmut Hoffmann elutasítja Huschner — részben Heinrich Fichtenautól származó — módszerét, amellyel az Ottó-kori nótáriusokat konkrét személyhez köti. A már említett „Heribert C" azonosítását Heribert kölni érsekkel cáfolni igyekszik, mivel szerinte 1001-ben van olyan időszak, amikor „Heribert C" Itáliában, III. Ottó környezetében időzött, Heribert érsek viszont ekkor Németországban tartózkodott (Harmut Hoffmann: Notare, Kanzler und Bischöfe am ottonischen Hof. Deutsches Archiv 61. [2005] 435-480.). Huschner monográfiájának egy fejezete szinte önálló kötetnyi terjedelemben mutatja be Cremona-i Liutprand karrierjét és szerepét I. Ottó udvarában. A szerző érinti az Itáliából északra irányuló ereklyeközvetítést, annak kulturális és egyháztörténeti jelentőségét. Tárgyalja a déli egyházszervezet Alpokon átnyúló hatását, különösen a magdeburgi érsekség alapításához kapcsolódó itáliai elemeket, vagy éppen Ravenna jelentőségét. A monográfia önmagában is igen tanulságos a magyar krisztianizációt és az államalapítást vizsgáló kutatók számára, mert megismerhetjük belőle azon az itáliai egyházi intézményeket és azok vezetőit, akik a magyar egyházszervezet megalakításában is szerepet játszhattak. Figyelemre méltó Leó apátnak, a római Szent Elek és Bonifác-kolostor vezetőjének bemutatása, akinek szerepe valószínűleg nagyobb volt a magyar egyházszervezet kialakításánál, mint ahogy az a hazai szakirodalomban tükröződik. Részletes képet kapunk III. Ottó környezetéről, azokról a befolyásos egyháziakról, akik bizonyosan alakították a fiatal uralkodó keleti politikáját, hozzájárulva a kialakuló lengyel és a magyar egyházszervezet támogatása melletti döntéshez. Érdemesnek tűnik az Alpoktól északra kimutatott itáliai hatások esetleges Kárpát-medencei jelentkezését a monográfia segítségével újra átgondolni. Úgy tűnik, Wolfgang Huschner eredetileg nem akart az államalapítás kori magyar történelemmel foglalkozni. „Heribert C" szerepének vizsgálata és azonosítása Heribert kancellárral, kölni érsekkel azonban szinte kikényszerítette, hogy az első ezredforduló magyar történelmének né-