Századok – 2007
KÖZLEMÉNYEK - Szabó Mária: Magyar-olasz kapcsolatok az első világháború után. Guidó Romanelli magyarországi küldetése (1919. május-november) I/103
104 SZABÓ MARIA 1945 után Romanelli neve feledésbe merült. Egyik mellszobrát a felvonulási téren felállított Sztálin szoborba olvasztották, a másik a rendszerváltozásig porosodott a Magyar Nemzeti Galéria pincéjében. Ahogy az ünneplés, a felejtés sem csak neki szólt. A két világháború között oly fontos olasz-magyar barátság is évtizedekre aktualitását vesztette. Csak a volt ludovikások (elsősorban az emigrációban élők) ápolták emlékét. A tanácsköztársaság ellen felkelő növendékek, akik részben Romanellinek köszönhették, hogy elkerülték a halálbüntetést, úgy tartották: „ő volt minden idők legderekabb idegen katonája, aki valaha is Magyarország földjére lépett". Képzeletükben a hős olasz alezredes életét is kockáztatva „oldalán pisztollyal, kezében korbáccsal személyesen tiltakozott Kun Bélánál, és megfenyegette a népbiztosokat, hogy az antant egyenként fogja felelősségre vonni őket".5 A korszakkal foglalkozó magyar történészek szinte forrásként hivatkoznak 1923-ban írt, de csak 41 évvel később (1964-ben) saját kiadásában, csekély példányszámban megjelentetett s máig csak olasz nyelven olvasható memoárjára, anélkül hogy a vonatkozó olasz források ismeretében mérlegre tették volna tényleges értékét. A francia források — s különösen a korabeli francia sajtó — tükrében Romanelli személye fontoskodónak, ellentmondásosnak, ellenszenvesnek, sőt korruptnak tűnhet,6 míg angolszász nézőpontból nem keltett különösebb figyelmet. Az 1919 őszén vele három hónapig egy bizottságban dolgozó Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok budapesti naplójában szinte csak Romanelli tökéletes francia nyelvtudásáról tesz említést, valamint arról a szóbeszédről, hogy „gyanúsan baráti kapcsolatokat tartottak fent a bolsevik kormánnyal. Fegyverrel és lőszerrel látták el Kun Bélát tenyészlovak, ékszerek stb. fejében"7 Romanellit az 1918 végétől Bécsben működő Olasz Fegyverszüneti Bizottság vezetője, Roberto Segre tábornok delegálta 1919 májusában Budapestre. A háború utáni olasz bécsi és budapesti katonai missziók történetét — bár az olasz levéltárak megőrizték igazán nagy mennyiségű iratanyagukat — sem Olaszországban, sem Magyarországon évtizedekig nem kutatták. A történészek számára ezek „csak" katonai bizottságok voltak, a katonák pedig beérték azzal a kevéssel, amit tudtak róluk.8 Az utóbbi években a bécsi francia, brit és amerikai missziókról publikált kutatási eredmények azonban már mintegy sejttették az olasz dokumentumok kivételes forrásértékét.9 S valóban: a bécsi és budapes-5 Goór György: Az. 1919-es júniusi ellenforradalom. Hadak Útján 1969. június 15. (2.) Romanelli haláláig a magyar emigráció „vándorzászlójának" fővédnöke volt. 2000-ben emléktábla, 2002-ben mellszobrának egy másolata került a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem egy-egy épületébe. 6 Ormos Mária: Padovától Trianonig. 1918-1920. Budapest, Kossuth, 1983. 324., 331-334. 7 Harry Hill Bandholtz: Napló nem diplomata módra. Román megszállás Magyarországon. Ford. Baktai Erik. Szerk. Damenija Csaba. Budapest, Magyar Világ, 1993. 143. 8 Az olasz diplomáciai forrásokat közlő / Documenti Diplomatici Italiani c. sorozatnak az 1918-1922 közötti időszakot bemutató kötetei közül csak az első kettő készült el, s ezeket 1980 óta nem követték újabbak, így az iratközlés 1919. március 23-ával lezárul. 9 Észlelhető volt ez már a Ferdinand Vix alezredes budapesti tevékenységéről született eltérő értékelésekben is. Vö. Ormos: i. m. 441.; L. Nagy Zsuzsa: A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918-1919. Budapest, Kossuth, 1965. 300. L. még Pasquale Fornaro: Az 1919-es magyarországi válság a bécsi és a budapesti amerikai területi missziók megfigyelőinek jelentéseiben. In: Dalia liberazione di Buda aU'Ungheria del Trianon. Atti del Convegno degli storici italiani ed ungheresi, Pécs,
