Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Király Péter: A honalapítás vitás eseményei. A kalandozások és a honfoglalás éve. (Ism.: Tóth Sándor László ) IV/1025

1028 TÖRTÉNETI IRODALOM kozó tudós véleményeket sorolja, pontosabban szemlélteti Apáczai Csere Jánostól (1653) egészen Kristó Gyula és Makk Ferenc közös munkájáig (2001), alapvetően időrendi sorrendben, ami azonban többször is felborul. Ennek ellenére hasznos egy ilyen tudománytörténeti áttekintés, legfeljebb egy rövid összegzést hiányolhatnánk, amely körvonalazná a kutatásban felmerült főbb időpontokat, beleértve a „kettős honfoglalás" teóriáját is. Ezután Király Péter a magyarok önelnevezését és a szomszédos népek körében használt idegen neveit ismerteti. Megállapítja, hogy a „mogyer/magyar önelnevezés a szomszédos népeknél csak későn fordul elő és a magyarság náluk előforduló korai neve az onogur/ongur népnév szláv nyelvi változatai" (115.). E helytálló álláspont után áttekintést közöl néhány nép külső, szomszéd népek által használt elnevezéseiről. Azt a következtetést szűri le, hogy „egy nép csak annak a régebbi szomszédos népnek a nevét örökölte meg, amelyhez etnikai szálak fűzték, amelyikkel szoros kapcsolatban volt, esetleg egy ideig együtt élt, illetőleg amelynek elhagyott területére beköltözött és ott megtelepedett" (117.). Az említett magyarázatok bármelyike valóban felmerülhet a magyarokra használt onogurlungri népnevek esetében is. E helyes alapelvet a szerző — legalábbis számomra úgy tűnik — a későbbiekben nem alkalmazta teljesen konzekvensen, s részleges vagy teljes etnikai azonosságot tételezett fel a forrásokban bármikor felbukkanó ungrík és a magyarok között. Ugyanakkor e fejezetben csak egy rövid tőmondatban utalt arra, hogy a magyarokat türk, hun és avar névvel is jelölhették. Igaz, hogy a következő alfejezetben közli és elemzi a magyarokkal kapcsolatba hozható források között azokat az arab, bizánci kútfőket, amelyek baskírnak, türknek, szavárdnak is nevezik a magyarokat, de vizsgálatában e kútfők, s e népnevek mindenképpen háttérbe szorulnak. A leghosszabb alfejezet feltérképezi azokat a muszlim/arab, bizánci görög és a cirillbetűs szláv, s latin nyelvű forrásokat, amelyek a fenti népnevek alapján vonatkoztathatók a magyarságra (is). Rendkívül alapos, kritikai anyaggyűjtést végzett a szerző, nemcsak a források szövegét ismerteti, hanem a szakirodalmat is bevonja vizsgálatába. Minden teljességre törekvés ellenére a szerző nagyon kevéssé vállalkozott a szakirodalomban is „arab"-nak titulált muszlim/mohamedán (arab és perzsa nyelvű) források számbavételére, egyáltalán nem vonta be a türk népnév kapcsán a türk birodalomra vonatkozó forrásanyagot, s a baskír vagy szavárd népnevekkel kapcsolatos muszlim vagy más keleti (szír, örmény stb.) forrásokra sem tért ki. Tény, hogy a legtöbb, egyáltalán idevonható szláv és főleg latin nyelvű forrásban az ungri népnév dominál, de ennek túlzott hangsúlyozása egyoldalú következtetéseket sugallhat. Király Péter véleménye az, hogy a magyarokhoz köthető népnevek közül a hun és az avar „nem feltétlenül csak archaizáló névhasználatként értelmezendő, hanem alkalmazásának magyarázata a közös keleti eredetben, a kialakult kapcsolatban, a Duna-völgyi népektől elütő nyelvben, antropológiai jellemzőkben, a sajátos szokásokban, a Duna-medencei folyamatos jelenlét tényében is keresendő" (161.). A szerző imponáló anyaggyűjtéséből csak a legkorábbiakkal kell itt foglalkoznunk, hiszen a honfoglalás kronológiájával kapcsolatos új koncepciójának lényegét ezek határozzák meg. Király professzor legkorábbi adata 561/562-re vonatkozik (Gotifredi Viterbiensis Pantheon), amely az osztrogótoktól eredezteti az avarokat, azaz pannóniai ungarusokat és langobárdokat; illetve az ekkor Sigibert frank királlyal harcoló avarokat „hunok"-nak vagy „ungari"-knak nevezi. Szerinte ez az első adat, amely az „Ungari/ungarusok/magyarok pannóniai megjelenéséről szól" (146.). Utalnom kell itt arra, hogy a László Gyula által kifejtett „kettős honfoglalás" elméletét több szempontból elfogadó kiváló klasszika-filológus, Szádeczky-Kardoss Samu alapvető avar forráskiadványában közli azokat a forrásokat (Gregorius Turonensis, Paulus Diaconus, Chronicon Vedastinum), amelyek 562 táján beszámolnak a hunok (avarok) Sigibert frank tartományai elleni támadásáról (Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai 557-től 806-ig. [Magyar őstörténeti könyvtár 12.] Szerk. Zimonyi István. Bp. 1998. 25-26.). így ezt az adatot az avar történelem legkiválóbb magyar szakértőjének adatgyűjtése és értékelése alapján valójában az 567-568. évi Kárpát-medencei avar honfoglalás előzményének tekinthetjük. Király Péter következő adata az 590. évből való, s Aemona (Emona) város elpusztítására vonatkozik, s a forrás (Patrícius episcopus Aemoniensis) és szakirodalmi értelmezései alapján úgy vélekedik, hogy „az 590. évi aemonai adat a magyarok Kárpát-medencei megtelepedése bizonyítékaként értékelendő" (149.). Megemlíti azt is, hogy Szádeczky-Kardoss anyaggyűjtésében Patrícius episcopus és Aemona/Emona nem fordul elő. Tekintve, hogy a történeti kutatás mindmáig az 568. évet tekinti a Baján kagán vezette avarok pannóniai honfoglalása időpontjának, amikor a langobárdok Itáliába vándoroltak az avarok elől (Szádeczky-Kardoss S.: i. m. 34-35.), nem egészen világos, hogy amennyiben feltételezzük az avar-ungri-magyar azonosságot vagy csak azt, hogy az „avarok soraiban ungri/ungrok is harcolhattak" (149.), miért nem 567-568-ra teszi a szerző a magyarok Kárpát-medencei megtelepedését, hanem 590-re, egy város