Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Király Péter: A honalapítás vitás eseményei. A kalandozások és a honfoglalás éve. (Ism.: Tóth Sándor László ) IV/1025

1026 TÖRTÉNETI IRODALOM Alapvetően a „kalandozik" kifejezés 'kóborol, barangol, cselleng' jelentéssel bírt; míg a „kaland" szó 'izgalmas történés'-t, 'viszontagság'-ot is jelentett. Ezen változatok mellett alakult ki a „kalandozás" 'külországi katonai akció, hadakozás' jelentése. A szerző adatgyűjtése értelmében a jeles 19. századi történész, Horváth Mihály munkájában, 1842-ben jelent meg először a „kalandozik" szó katonai vonatkozásban; maga a „kalandozás" terminus pedig a szintén kitűnő historikus, Szabó Károly 1869-ben megjelent könyvében szerepelt első ízben. Király Péter részletesen elemzi a „kalandozik" és „kalandozás" szavak előfordulásait a 19-20. századi tanulmányokban, sőt, idézi e hadjáratok főbb jellemzőit a történeti irodalomból. A szerző egy alfejezetben tárgyalja a „kalandozás" mellett vagy helyett a szakirodalomban használt egyéb fogalmakat. Ezek sorában találhatjuk — egyebek mellett — a „hadjárat", „rabló hadjárat", „háború", „hadi vállalat", „becsapás", „hadakozás" kifejezéseket. Részletesen kifejti, hogy miért ellenzi a „kalandozás" terminust. Szerinte helytelen a honfoglaló magyarság harcait „csak kedvtöltő zsákmányszerző" portyázásoknak feltüntetni, holott ezek „a Kárpát-medencei új haza biztosítását és megalapozását szolgáló hadi tettek voltak" (74.), másrészt az idegen nyelvekre lefordíthatatlan és értelmetlen szakkifejezésről van szó, amely helyett a fordítók vagy külföldi kutatók maradnak a 'betörések, rablások, pusztítások' megfelelőinél. Ezért a szerző javaslatot is tesz a fogalom „kirekesztésére" a történeti munkákból és helyette egy új terminus bevezetésére, ez a „honalapítók külföldi harcai" kifejezés lenne (81.). E javaslata kapcsán sorra veszi az esetleges alternatívákként felmerülő „had", „hadakozás", „hadjárat", „háború" kifejezések eredetét és jelentéstartalmát. Kitér arra, hogy a „honfoglalás" szó is indokolatlan, mivel a magyarságnak nem volt kitől elfoglalnia a Kárpát-medencét, mivel az lényegében szabad térség volt és csak „a szomszédos területek birtokosai (bolgárok, morvák, keleti frankok, karantánok) ellen kellett megvédeniük a birtokba vett síkföld határait és a távolabbi bizánciak és itáliaiak előtt is bizonyítaniuk kellett hadi művészetüket" (85.). Itt közbevetően meg kell jegyeznem a következőket. A Kárpát-medence az avar birodalom 800 körüli bukása után valóban nem volt egy állam/birodalom kizárólagos területe sem. Ugyanakkor Pannónia, a dunántúli terület a keleti frank állam peremterületének számított; a Dunától északra levő terület, a történeti Felvidék a Szvatopluk-féle morva államhoz tartozott (egyes értelmezések szerint a Dráva-Száva közén vagy a Temes-vidéken, tehát a déli területeken volt az úgynevezett Nagy Moravia); s feltételezetten bolgár fennhatóság alatt lehetett Erdély, illetőleg az Alföld déli része. Egyfajta politikai vákuumról tehát beszélhetünk a Kárpát-medence kapcsán, ami valóban könnyíthette a honfoglaló Árpád népének betelepedését, de az vitatható állítás, hogy e területek korábbi birtokosait pusztán szomszédként tüntessük fel, akikkel szemben csak megvédeni kellett volna az újonnan megszerzett „senki földjét". Ismeretes, hogy a morva állam 902-ben a belső viszályok és a keleti frank, magyar támadások hatására szűnt meg létezni. A keleti frankok (bajorok) támadását, amely vélhetően elvesztett pannóniai területeik visszaszerzésére irányult, 907. július elején Braslavespurchnál (mai Pozsony?) verték vissza a magyarok. Mindezen észrevételek ellenére az új haza megszállását jelölő megnevezések között a „honfoglalás" lehetséges alternatíváiként említhetjük a szerző — vagy korábban például Karácsonyi János — által említett „honalapítás"-t vagy akár a „honszerzés"-t is. Sajátosnak tartom ugyanakkor, hogy a szerző nem tér ki arra, hogy az általában 895/896-ra tett „honfoglalás/honalapítás/honszerzés" fogalmak mindegyikében szerepel az archaikus „hon" szó, amely egyrészt történetileg háttérbe szorult a reformkor óta a „haza" szó mögött, másrészt hasonlóan nehezen értelmezhető idegen nyelven, mint a szerző által teljes joggal kifogásolt „kalandozás" terminus. Általában a „hódítás, meghódítás" szavakat használják a külföldi vagy idegen nyelven író szerzők (1. például nemrég: Carlo Cave: L' arrivo degli ungheresi in Europa e la Conquista della Patria. Fonti e letteratura eritica. Spoleto 1995.) vagy a „honszerzés, honfoglalás" megfelelőjét (például angolul: land-taking, vö. legújabban Zoltán J. Kosztolnyik: Hungary under the Early Arpads, 890s to 1063. New York 2002. 10., 20., 91., 107.). Véleményem szerint az Árpád vezette magyar-kabar törzsszövetség Kárpát-medencei honfoglalása a terület politikai vákuum jellege ellenére járt bizonyos harcokkal a területet ténylegesen birtokló, illetve afelett fennhatóságot gyakorló államok, népek — elsősorban a morvák, továbbá a frankok, esetleg a bolgárok — ellen, ennyiben lehet, s kell is hódításról beszélni. Ugyanakkor a „honfoglalás" fogalma valóban nem tükrözi kellőképpen a tartós megtelepedés folyamatát. Számomra a „magyarok Kárpát-medencei megtelepedése (betelepedése)" kifejezés tűnne a legmegfelelőbbnek, s ezt más nyelvre is egyszerűbb fordítani (például angolul: settlement). Tisztában vagyok ugyanakkor azzal, hogy e szubjektív javaslatom sem szoríthatná ki a meggyökeresedett „honfoglalás" szót. Király Péter is elismeri, hogy „egy szónak másikkal való — külső beavatkozásra — történő helyettesítése ellentmond a szókincs természetes változásának, gyarapodása-