Századok – 2006
KÖZLEMÉNYEK - Kármán Gábor: Bellum iustum-érvelések II. Rákóczi György háborúiban 939
962 KÁRMÁN GÁBOR teljes összhangban áll. Az ő rendszerük szerint akár egy állam túlzott megerősödése és az abból esetlegesen később származó károk is elegendőek egy preventív háború megindításához. így a Rákóczi által a moldvai háború kapcsán anyjának írott levelében felsorolt, jóllehet meglehetősen homályos okok együttese teljes mértékben igazolja cselekvését. Ugyanígy alkalmazhatók nézeteik a lengyel háború esetében: a tanácsuraknak küldött levél esélylatolgatása egy túlzottan erős, Erdéllyel szemben ellenséges szomszéd veszélyével számol. Nehezebb viszont a helyzet, ha Grotius kritériumait fogadjuk el, hiszen Erdélyt fenyegető közvetlen csapásról beszélni 1653-ban is erős túlzás, 1657-ben pedig egyértelműen nem felel meg a valóságnak.6 8 Az elméletében szigorú Grótiusnak is tisztában kellett azonban lennie azzal, hogy a gyakorlati politika sokkal többet megenged magának, mint amit teoretikus megfontolások lehetővé tennének. Nem véletlen, hogy művében jelezte: a gyakorlati hasznosság szempontjával nem foglalkozik, hiszen az nem a természetjogi gondolkodás, hanem egy másik tudományág, a politika területe.6 9 Mint gyakorló politikusnak ráadásul személyesen is szembe kellett néznie hasonló problémákkal. 1635 és 1644 decembere között Grotius Párizsban Svédország követeként szolgált, és az ő feladata volt, hogy az 1643 decemberében kitörő svéd-dán háborút a szövetséges francia király udvarában elfogadtassa. Ez annál is nehezebb volt, mert a svéd seregek dániai támadásához Krisztina királynő régenskormánya a preventív háború érvrendszerét használta, méghozzá Rákóczihoz hasonló módon, szintén nyilvánvaló provokáció nélkül. Nemcsak a modern svéd és dán történetírás ért. egyet a háború legitimitásának problémás voltában, de az már a kortársak körében is vitát keltett: nem véletlen, hogy ez egyike azon kora újkori háborúknak, amelyekről a legtöbb, legitimációs célból — vagy éppen az ellen — írott szöveg maradt fenn.7 0 A gyakorlati alkalmazás tehát mindenképpen többet engedett meg, mint az elmélet. így nem véletlen, hogy a preventív háború érvrendszere — melynek alkalmazását a svéd korona még kerülte 1630-ban, a harmincéves háborúba való belépéskor, holott az nagyon is adekvát megoldásként kínálkozott —, a 17. század közepére már igen népszerűvé vált.7 1 П. Rákóczi György megoldása így nemcsak az 68 Ellentmond következtetésünknek, hogy B.VA. Röling éppen Grotius által biztosított széleskörű legitimációs lehetőségeknek tudja be a szerző népszerűségét. Röling, В. V. A : Jus ad bellum i. m. 119-122. Am az idézett szerző következtetéseit egyértelműen anélkül fogalmazta meg, hogy Grotius „engedékenységét" kortársaival összevetette volna. L. még H. N. Bull ellenvetéseit ugyanabban a kötetben, 136-140. 69 Grotius, H.: A háború és béke jogáról i. m. I. 27. (Prolegomena 57.) 70 Repgen, K.: Kriegslegitimationen i. m. 42-43. Nébány skandináv történész fel sem veti a provokáció kérdését, így pl. Jerker Rosén: Svensk história I. Tiden fóré 1718. Stockholm 1962. 511-512. Mások teljesen elutasítják a dán felelősséget, mint a dán Leo Tandrup: Nâr to traettes, sâ 1er den tredje: Christian IVs og rigsrâdets forhold til Det tyske Rige og isaer Sverige. In: Christian IVs Verden. Red. Svend Elleh0j. K0benhavn 1988. 92-93. Mind dán, mind svéd történészek találhatók, akik kissé megengedőbb álláspontot képviselnek a dán fenyegetés kérdésében: Steffen Heiberg: Christian 4: Monarken, mennesket og myten. K0benhavn 1988. 391-393.; Peter Englund: Ofredsár: Om den svenska storkmaktstiden och en man i dess mitt. Stockholm 1993. 298-300. 71 Partei Piirimäe: Just War in Theory and Practice: The Legitimation of Swedish Intervention in the Thirty Years War. The Historical Journal 45. (2002) 511-512.
