Századok – 2006
KÖZLEMÉNYEK - Kármán Gábor: Bellum iustum-érvelések II. Rákóczi György háborúiban 939
950 KÁRMÁN GÁBOR kák vizsgálatától is, hiszen a lengyelországi hadjárat és következményei akkora sokkot okoztak az erdélyi szellemi életben, hogy mindenki kénytelen volt saját értelmezését kialakítani: így ha a fejedelem indoklásából át is vettek a krónikások, az nyilvánvalóan csak töredékeiben került be műveikbe. Mivel rendelkezésünkre áll Rákóczi manifesztuma, a krónikákra mint kiegészítő forrásokra így valójában nincs is nagyon szükség. A fejedelem Kolozsmonostoron, 1656. december 31-ei dátummal adta ki kiáltványát, amely elsősorban a lengyel-litván állam lakosságának tájékoztatására és megnyerésére volt hivatott, de Rákóczi nyilvánvalóan arra számított, hogy érvéi szélesebb körben is felhasználhatók lesznek.3 2 Érvelése meglehetősen egyszerű. A fejedelem kifejti, hogy a lengyelek támogatását keresve, ünnepélyes követség keretében többször is felajánlották neki a koronát, úgy régebben, mint a közelmúltban, ezt pedig — az irántuk érzett jóindulat és a keresztényi könyörületesség által vezéreltetve — most el is fogadja. Ezért felszólít mindenkit, hogy jelenjen meg előtte, ha meg akarja tartani javait. A fejedelem természetesen nemcsak igényeket fogalmaz meg, ígér is: szándékában áll, hogy minden, az elmúlt évek háborúskodása alatt csorbult jogot helyreállítson. Ezek közül is elsősorban a conscientiarum libertásra, tehát a lelkiismereti szabadságra helyezi a hangsúlyt. A fejedelem érvelésének természetesen van némi igazságalapja, ám kétségkívül tartalmaz jókora csúsztatásokat is. Igaz, hogy a lengyel koronát többször is felajánlották neki különböző lengyel politikai csoportok - egyszer még János Kázmér királytól is érkezett olyan ajánlat, hogy a fejedelem fiát, I. Rákóczi Ferencet vivente rege, tehát még az előző király életében megválasztanák királynak. De ezen ajánlatok egyike sem bizonyult hosszú távon kivitelezhetőnek: még a királyi ajánlathoz is szükség lett volna a szejm beleegyezésére, amely pedig harciasan ragaszkodott szabad királyválasztási jogához és mereven ellenállt királyai minden egyes kísérletének, hogy utódait maguk jelöljék ki.3 3 A legnagyobb paradoxont a manifesztumban mégsem ez jelentette, hanem az, hogy mindezen ajánlatok valóra váltásának feltétele az lett volna, hogy Rákóczi megsegíti a Rzeczpospolitát a rá támadó ellenséggel szemben, Rákóczi viszont pontosan azok szövetségeseként lépett az ország területére, akik ellen a felkérés szólt; II. Rákóczi György manifesztumát joggal tarthatjuk tehát a politikai hipokrízis egyik iskolapéldájának. Ez általában véve nem újdonság a háborút legitimáló írások között, a problémát valójában az jelentette, hogy a kiáltvány nem volt hatékony, sőt majdnem kizárólag negatív hatást ért el. A lengyel nemességet — egy igen kis létszámú, protestáns csoport kivételével, akiket csábíthatott a lelkiismereti szabadság ígérete — nem sikerült magához édesgetnie. A svéd és kozák szövetségesek említésének kerülése természetesén nem vonta el a lengyelek figyelmét arról, hogy Rákóczi azokkal kereste a kapcsolatot, akik a megelőző tíz Rolando Eötvös Nominatae, Sectio Historica 6. (1964) 169-121., ill. újabban Lukács Zs. Tibor: A korabeli propaganda és II. Rákóczi György megítélése. Aetas (1995: 1-2. sz.) 68-94. 32 II. Rákóczi György manifesztuma (Kolozsmonostor, 1656. dec. 31.): EEKH II. 129. 33 Rákóczi meghívásáról a lengyel trónra 1. Szilágyi: II. Rákóczy György. Bp. 1891. 130-146., 153-156.; Gebei, S.: II. Rákóczi György i. m. 124-127., Robert I. Fróst: After the Deluge: Poland-Lithuania and the Second Northern War 1655-1660. Cambridge 1993. 61-69.
