Századok – 2006
KÖZLEMÉNYEK - Seres Attila: A szovjet piac "meghódítása" és a magyar tőke Trianon után. Iratok a szovjet-magyar vegyes kereskedelmi társaság történetéhez (1923) 79
A SZOVJET PIAC „MEGHÓDÍTÁSA" ÉS A MAGYAR TŐKE TRIANON UTÁN 83 kat, szinte mindegyik szovjet kereskedelmi képviseleten kihelyezett irodát hozott létre. A tőkeszegény szovjet állam kereskedelmi politikájának neuralgikus pontja a hitelkérdés volt, hiszen az 1920-as évek első felében csak a legritkább esetekben tudott azonnal fizetni a területére behozott árukért. Persze kézenfekvőnek tűnt, hogy az importáru értékét a szovjet partnervállalatok nyersanyaggal ellentételezzék, ám ezek a csereüzletek a legtöbb esetben csak akkor számíthattak sikerre, ha a gyártó az eladott késztermékéért az annak előállításához szükséges nyersanyagokat kapott cserébe. Sokkal elterjedtebb volt ezért az a megoldás, amelynek révén az áru értékének kiegyenlítésére a szovjet külkereskedelmi szervek — így közvetve a szovjet államot képviselő Külkereskedelmi Népbiztosság — valamilyen konstrukcióban hitellehetőséghez jutottak. A hitelezés egyik formájaként tartották számon a konszignációt. Ennek lényege az volt, hogy a megvásárolt termék árát vagy annak egy fennmaradó részét a vevőnek csak akkor kellett kiegyenlítenie, ha a raktáron lévő készleteket a saját piacán sikerült értékesítenie. A fizetés határideje az esetek többségében hat hónap volt az áru értékesítését követően, így az ellenértéket, vagy annak egy bizonyos hányadát a belső piacon eladott áru utáni nyereségből, illetőleg már az áru által megtermelt haszonból fedezhették. Amennyiben a határidő lejárta előtt nem sikerült az áru vételárát előteremteni, azt vissza kellett szállítani az eladónak. Ez a hitelezési forma azonban az eladó számára óriási kockázatokkal járt, hiszen például a drága és érzékeny gépi berendezések esetében — amelyek leggyakrabban képezték konszignációs szerződés tárgyát — számolni kellett a rongálódással, akár fél évvel a használatba vétel után.1 5 Persze a hitelezés más módon is megoldhatónak bizonyult. Például úgy, hogy a Külkereskedelmi Népbiztosság és a felügyelete alá tartozó külföldi szovjet képviseletek az illető ország egyes vállalataival, vagy vállalati csoportjaival közösen — bizonyos esetekben a kereskedelmi koncessziós szerződésekhez kapcsolódva — vegyes kereskedelmi társaságokat hoztak létre. A részvények felét birtokló nyugati cégóriások, vállalati egyesülések és konszernek szempontjából ez azzal az előnnyel járt, hogy kizárólagos pozíciókra tehettek szert egyes árucikkek behozatalában és kivitelében, illetve a nagy reményekkel kecsegtető, Szovjetunióba irányuló export finanszírozásában. A vegyes társaságokba tömörülő angol, német vagy osztrák érdekeltségeket hazai riválisaik emiatt gyakran azzal vádolták, hogy monopolizálják a Szovjet-Oroszországgal folytatott kereskedelmet. A részvények másik fele a Külkereskedelmi Népbiztosság, illetve rajta keresztül a szovjet állam tulajdonában volt. A közvetlen részvétel a vegyes társaságokban szovjet részről elsősorban nem is azért tűnt előnyösnek, mert Moszkva így ellenőrzött mederben tarthatta a külkereskedelmet, hanem azért, mert tekintélyes összegű hitelekhez juthatott a partnercégeitől és a holdudvarukban lévő bankoktól. A vegyes társaságokban nyugati részről számos esetben olyan pénzintézetek is részvényt szereztek, amelyek átvállalhatták a hitelezéssel járó kockázat egy részét. 15 Ven. Ginzburg: О koncesszionnih dogovorah. Vnyesnyjaja torgovlja, 1925. jún. 6. 11-12.