Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Takács Tibor: A városi elit Nyíregyházán a 20. század első felében 25
74 TAKÁCS TIBOR években a városok mozgástere ebből a szempontból még tovább szűkült. A városfejlesztési törvényt módosító 1923:IV tc. a rendezett tanácsú városok tisztviselőit a VI-XL, az 1924:IV tc. és a 7000/1925. M. E. sz. kormányrendelet alapján kiadott 5600/1925. B. M. sz. körrendelet a VII-XI. állami rendszerű fizetési osztályokba sorolta. Ezek a rendelkezések már szigorúan kötött előmenetelt írtak elő, illetve a kivételeket pontosan körülírták. A képviselőtestület kezét végképp megkötötte az 1927:V tc. 49. §-a, amely minimálisra csökkentette a pótilletmények nyújtásának lehetőségét. Noha az 1910-es évektől kezdve a képviselőtestület szerepe egyre csökkent a járandóságok megállapításában, és ezáltal a városi tisztviselők anyagi és jövedelmi szempontból egyre kevésbé függtek a képviselőtestülettől, a tisztviselők megválasztása továbbra is a városatyák feladata maradt, ám a szerepük ebből a szempontból is egyre csökkent. A tisztviselőket kezdetben a képviselőtestület 6 évre választotta, így a városházi állás megtartásához a városatyák többségének a támogatása kellett. Habár a gyakorlatban ennek nem sok jelentősége volt, mivel az újra pályázó tisztviselőket szinte mindig újraválasztották, mégis nagy horderejű változásként kell értékelnünk az 1929:XXX. tc. rendelkezését, melynek értelmében a városi tisztviselőket — a polgármester kivételével — ezentúl élethosszig választották. Ez azt jelentette, hogy az 1929 végi általános tisztújítást követően a városi képviselőtestület szerepe a megüresedett álláshelyek betöltésére — illetve 10 évente a polgármester-választásra — korlátozódott. Ráadásul a választással betöltött posztokkal szemben nőtt a kinevezettek száma. A rendőrkapitányt már 1886-tól (értelemszerűen a vidéki rendőrségek 1919. évi államosításáig) a főispán nevezte ki, majd az 1929. évi reform nyomán a számvevőség tagjainak kinevezése került főispáni hatáskörbe. Az 1930-as években történt államosítások következtében immáron a belügyminiszter szerepe nőtt meg a városi állások betöltésében, ami számszerűen nem sok tisztséget érintett, ám maga az önkormányzati elv, az autonómia eszméje jelentősen csorbult.15 3 Az 1942:XXII. tc. — elvileg ideiglenes jelleggel, legkésőbb 1947. év végéig — az összes városi tisztviselői állás betöltését a belügyminiszter hatáskörébe utalta. Ez egyben azt is jelentette, hogy egy tisztviselőt az országban bárhová kinevezhettek, illetve áthelyezhettek, amit el kellett fogadnia, ha az új állás ugyanabba az igazgatási ágazatba és azonos vagy magasabb fizetési osztályba tartozott. A képviselőtestület befolyása a városi tisztviselői kar személyi állományának alakítására tehát folyamatosan csökkent, és a korszak legvégére teljes egészében semmissé vált. Mindezzel párhuzamosan a városi apparátus egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe került a központi végrehajtó hatalommal szemben. A községek és a rendezett tanácsú városok önkormányzatának — különösen 1886-tól kezdve15 4 — eleve határt szabott a vármegye gyámkodása, emellett a közigazgatási feladatoknak a helyi szinten is jelentkező növekedése azt eredményezte, hogy a városok szorosabb értelemben vett közigazgatási funkciója az önkormányzati funkciók rovásá-153 Vö. Koncz János: Önkormányzat és közigazgatás. Budapest, к. п., 1937. 138-142. 154 Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus rendszerében. Budapest, Akadémiai, 1976. 97-109. és 166-168.
