Századok – 2006
TÖRTÉNETI IRODALOM - Halász Iván: A tábornokok diktatúrái - a diktatúrák tábornokai. Fehérgárdista rezsimek az oroszországi polgárháborúban 1917-1920 (Ism.: Niederhauser Emil) 801
802 TÖRTÉNETI IRODALOM A két nagy tömb mellett a következő fejezetekben szó esik az északi területről (például Archangelszk) amely már régóta a kapcsolatot jelentette a Nyugattal, elsősorban Angliával. Észak mellett Északnyugat is külön fejezetet kapott, ez az a terület, amely a világháború idején hosszú időn át német megszállás alatt állt. Kapcsolatokat tartott fenn az új Finnországgal és Észtországgal. Ezzel kapcsolatban utal Halász Iván arra, milyen nehézségeket okozott a tábornoki rezsimeknek az orosz nacionalista felfogás, amely az egységes és oszthatatlan Oroszországot ismerte csupán, amivel természetesen eleve kizárta a nem orosz lakosság támogatását és együttműködését. Az utolsó fejezet ezen a tömbön belül Vrangel báró Krím-félszigeti rendszerét elemzi, ennek jelentősége persze már pusztán csak annyi volt, hogy — eredményesen! — megszervezte a fehér csapatok és az őket támogató lakosság evakuálását a biztos külföldre. Ez volt az egyetlen olyan, persze kis terület, ahol még földreformot is vezetett be Vrangel és az önkormányzatot is megreformálta. A két utolsó fejezet bizonyos általános vonásokat összegez és általában jellemzi az ellenforradalmi rezsime(ke)t. Itt vetődik fel a terror, az erőszak, az elnyomás kérdése; ezen a téren egyik fél sem maradt el a másik mögött. A kegyetlenkedések és megtorlások már 1918 tavaszán és nyarán megindultak, azt követően eszkalálódtak, és itt sem maradt el egyik fél sem a másik mögött. Az egyes rezsimek alapkérdése az volt, hogyan lehetne megzabolázni az önkényt a polgárháború különböző hadszínterein, de ebben a kérdésben is egyformán eredménytelen volt a két fél. A tábornoki diktatúrák egyik alapkérdése az volt, hogy valójában egyik területen sem volt valóban karizmatikus diktátor, aki össze tudta volna fogni az ellenforradalmi erőket. Úgyhogy valójában egy-egy körzetben nem egyszemélyes diktatúra volt, hanem sok kis diktátor uralma, a hivatalos vezetők sok esetben nem bírtak ezekkel a kisebb akarnokokkal. Gyenyikin a maga területén háromféle megoldást talált a sajtóra, a neki megfelelőt támogatta, a nem megfelelőt már csak eltűrte, a bomlasztó sajtót pedig megsemmisítette. (Lehetetlen, hogy mai olvasónak ne jusson eszébe Aczél György három T-je.) Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a katonák, vagyis a tisztek mellett ott voltak a szocialisták és a kadetok, vagyis két csoportosulás, amelyik ugyancsak szembenállt a bolsevikokkal, de a tábornoki rezsimeken belül csak az ellenzéket jelenthette. Itt újra kitér a szerző a kozákok problematikájára, amely más volt, mint a többi csoporté, már csak önkormányzati hagyományuk miatt is. Az egyes tábornoki rezsimek ugyan nem sokat tartottak a civilekről, mégis szükség volt rájuk bizonyos területeken, bekapcsolásukat ekkor többnyire úgy érték el, hogy bizonyos tanácsokat vagy tanácskozásokat hívtak össze, itt szerepelhettek az értelmiségi szakértők is. Az alapvető kérdések sorában Halász Iván felveti a legitimitás kérdését. A problémával a tábornokok nemigen törődtek, az orosz tisztek amúgy is kívül maradtak a forradalom előtt a politikán, ilyen gondjaik alig voltak. Végül is választás útján történő legitimálása egyik csoportnak sem volt, bizonyos mértékig a tényleges siker jelentett valamiféle legitimitást, amíg volt ilyen siker. A választás, választott testületek kérdésével a tisztek nem törődtek, ez számukra civil hóbort volt. A pártállami időkben sokáig divatos volt ezeket a fehér rezsimeket a későbbi fasiszta rendszerekkel összevetni. Halász Iván ezt az összevetést indokolatlannak tartja. Nem tekinthetők fasiszta rezsimeknek, valamiféle tömegpárt, mint támogató tényező létrehozása sehol sem került elő. A fehér rezsimek még a leginkább a Horthy-korszak rendszerével vethetők össze, konzervatív, ellenforradalmi, tekintélyuralmi rendszerek voltak, még a korai olasz fasizmussal sem kívánja Halász Iván összevetni őket. Halász Iván jogi végzettsége kiválóan alkalmassá tette őt ennek a könyvnek a megírására, az egyes rezsimek, csoportok jellemzőit kitűnően tudja felsorolni, van érzéke az intézmények megteremtésének a kényszere iránt. Kétségtelen, hogy a polgárháború menete, napi politikai fejlődése nem került bele ebbe a könyvbe, hiszen ezt címe sem ígérte. Csupán a rezsimek helyzetének elemzését, bemutatását, és ez meg is történt. A 21. század elején már nincs szükség arra gondolni, hogy a két versengő elem közül melyik érdemelte meg a győzelmet, mert erre Halász Iván azt a választ sugallaná, hogy egyik sem. Hogy végül is miért a bolsevikok győztek, ezt ilyen élesen ugyancsak nem veti fel Halász Iván, de számtalan elszórt megjegyzésben azért kifejti véleményét erről: a bolsevikok jobban értettek a politikához, az emberek megnyeréséhez, a politika mindennapi teendőihez. A szerző sehol sem írja le, de megjegyzéseiből egyértelműen az az ítélet szűrhető le, hogy a bolsevikok tudták, mit akarnak, tudniillik a hatalom megszerzését és megtartását, a fehérek viszont voltaképpen csak azt a negatívumot tudták, hogy mit nem akarnak, vagyis a bolsevikok hatalomrajutását, illetve hatalmon maradását. Hogy mit kell ezért tenni, arról meggyőző, másoknak is megmutatható képük nem volt.