Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szkrinnyikov; R. G.: Vaszilij Sujszkij; R. G. Szkrinnyikov: Tri Lzsedmitrija (Ism.: Kurunczi Jenő) 789

790 TÖRTÉNETI IRODALOM gyűjthetett. Közben Godunov halála (1605. ápr.) után Krominál cári csapatok álltak át az álcárhoz, akinek területe és serege (a kozákokból, a bojárfikból és a különböző alsó rétegekből, valamint az idegen zsoldosokból) tovább gyarapodott. 1605. június l-jén Moszkvában felkelés döntötte meg a Godunov-dinasztiát és végül 20-án az álcár bevonulhatott a fővárosba. Ezután Szkrinnyikov I. Ál-Dmitrij 1605-1606. évi uralmát, V Sujszkijnak a cári hatalomhoz vezető útját, végezetül az álcár 1606. május 17-i bukását elemzi. Al-Dmitrij megérezvén, hogy az orosz társadalom nem akar új opricsnyinát, hol ranggal és vagyonnal édesgette maga mellé az arisztokráciát, hol a terror eszközével élt. A Sujszkijokat például először letartóztatták, de azután kegyelmet kaptak. Az álcár ellen szólt lengyelbarátsága, a katolikusok iránti szimpátia, házassága Marina Mniszech-vel és az, hogy kincstárából nem tudta fizetni zsoldosait. Az előbbiek sértették az orosz nemzeti és vallásos hagyományt, míg az utóbbi lázadáshoz vezetett. Az álcár elleni összeesküvésben a Sujszkijok is részt vettek. Azt követően, május 30-án, a bojárok a népet a Vörös térre terelték és kikiáltották cárnak Vaszilij Sujszkijt. Helyzete nem volt irigylésre méltó, mivel zűrzavart és működésképtelen dumát örökölt. Ráadásul az álcár felesége apjánál, J. Mniszech-nél Samborban M. Molcsanov feltűnésével újra felvetődött, hogy május derekán mégse Dmitrijjel végeztek. Az akkori kül- és főleg a belpolitikai helyzet azonban nem neki, hanem az Iván Bolotnyikov nevével fémjelzett 1606-1607. évi lázadásnak kedvezett. Bolotnyikov felkelése, „Péter cárevics" feltűnése és II. Ál-Dmitrij megjelenése kritikus helyzetben érte V Sujszkijt. 1606 rossz termésű év volt és a gazdasági-társadalmi okokból kibontakozó lázadást a bojár cár hadvezérei nem tudták megfékezni. Szkrinnyikov sokoldalúan elemzi 1606-1607 legfontosabb társadalmi és katonai eseményeit, illetve a politikai cselszövések fordulatait. Újszerű annak érzékeltetése, hogy a Sujszkij ellen felkelők I. Paskov és Bolotnyikov vezette részeit nem lehet nemesi és paraszti irányzatoknak nevezni, miután mindkettőnek tarka szociális háttere volt. Bolotnyikovot az eddigi történetírásban győztes népi hősként ábrázolták, holott vereségeket is szenvedett. A „Péter cárevicsként" fellépő Ilejka Muromec „szerényebb környezetből" indult és nem futott be „olyan pályát", mint (valószínűsíthetően) Griska Otrepjevből első álcárrá avanzsált elődje. II. Ál-Dmitrij pedig csak 1607 szeptemberében összpontosíthatta főerőit Moszkva ellen, miután előtte Bolotnyikov és „Péter cárevics" sikerei „megtisztították számára az odavezető utat". Igaz ugyan, hogy az előbbiek Tula ostromakor (1607. június közepe-október eleje) végül a cár és unokaöccse, a nagy hadvezér M. Szkopin-Sujszkij vezette túlerővel szemben megadták magukat és a kapitulációt követően kivégezték őket. Ezzel azonban a polgárháború nem ért véget, hanem elkezdődött a még bonyolultabb, II. Ál-Dmitrij főváros elleni hadjáratához és a lengyelek betöréséhez kapcsolódó, újabb szakasza. Szkrinnyikov elemzi V Sujszkijnak a parasztokra és a fegyveres szolgákra (bojevije holopi) vonatkozó törvényhozását. Az álcárok engedetlenségre buzdítottak, a bojárfik birtokai elpusztásodtak, a parasztok fosztogattak az adófizetés helyett és a kozákok közé szöktek. így, mint az 1607. március 9-i törvénykönyv tanúsítja, a „tiltott évek" rendszeressé váltak. A fegyveres szolgáknak a cár csak szabadságot, míg ellenfelei birtokot és rangot ígérhettek. A felkelők legalább úgy leszámoltak az urakkal, ahogy az az opricsnyina idején történt. Szkrinnyikov rámutat, hogy Putyivlban a nemesek „golgotát jártak", míg Tulában a kozákok végeztek az áruló bojárokkal. V Sujszkij csak a szolgálati birtokok adományozására alkalmas földalap növelésével biztosíthatta volna a hűséget. Ilyen területekkel azonban nem rendelkezett. 1607-1608-ban egyes arisztokraták már III. Zsigmond lengyel király fiának, Ulászlónak ajánlották fel az orosz trónt. II. Ál-Dmitrij 1608 tavaszi bolhovi győzelme megnyitotta számára az utat Moszkva felé, miközben az arisztokrácia körében már felmerült V Sujszkij erővel történő eltávolítása. Szkrinnyikov a bojár cárt értékelve rámutat, hogy békeidőben alkalmas államférfi lett volna, de a háborús helyzet 1606 és 1610 között rendkívüli képességeket igényelt. Sujszkij az erőt valós és nem mitikus ellenfelekkel szemben alkalmazta, mint IV Iván. 1609-ben tovább romlott az ország nemzetközi helyzete, átrendeződtek a belső erőviszonyok, a „tusinói tolvaj' területén pedig valójában Rózynski hetman lett az úr. Ebben a szituációban felerősödtek a lengyel király hódító törekvései. 1609 szeptemberében Lew Sapieha litván kancellár és később Zsigmond hadai is megindultak Szmolenszk felé. Közben végleg szétesett II. Ál-Dmitrij „tusinói tábora", mivel egyesek V Sujszkijjal kezdtek tárgyalásokba, mások pedig (köztük zsoldosai) az intervenciósokhoz csatlakoztak. Szkrinnyikov elemzi M. Szkopin-Sujszkij és nagybátyja, a cár kapcsolataira ható tényezőket és rámutat, hogy az előbbi 1610. március 12-i halálával sokat vesztett az ország. Ugyanezen év júniusában Klusinónál a támogatottság csökkenése, másfelől pedig ellenfeleinek aktivizálódása V. Sujszkij uralmának végét jelentette. 1610. július 19-én a cárt az