Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Dávid Géza - Fodor Pál: "Az ország ügye mindenek előtt való" A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1544-1545; 1552) (Ism.: Varga Szabolcs) 512

514 TÖRTÉNETI IRODALOM Az 1552. évi hadjáratra jóval bőségesebb iratanyag maradt fenn, ami mélyebb elemzést tett lehetővé a szerzők számára. A történettudomány már régebben feltárta, hogy ebben az esztendőben eredetileg a szultán kívánt a Magyarországra vonuló hadsereg élére állni, nevezetesen hogy az I. Ferdinánd csapatai által megszállt, de az oszmánok által 1541 óta már végleg magának tekintett Erdély elszakadását megakadályozza, és immár birodalmába olvassza. Az eseményeket jól dokumentáló, most megjelent iratokból megtudhatjuk, hogy végül nem a szultán vezette a hadjáratot, és nem valósult meg az eredeti célkitűzés sem. Ennek okaira most Fodor Pál és Dávid Géza tetszetős és megnyugtatónak tűnő magyarázatot talált. Elképzelésük szerint végül az 1547. évi Habsburg-oszmán békeszerződés eltérő értelmezése vezetett a hadjárat eredeti céljainak módosításához. A szultán szerint a Ferdinánd király által szilárdan birtokolt területekért járt neki az évi 30000 forint „tisztességes ajándék", míg Bécsben úgy értelmezték a szerződés e passzusát, hogy a politikai életből már 1541-1542-ben kiiktatott Török Bálint és Perényi Péter át nem engedett birtokaiért is fizetik az adót, és így az egri és szolnoki magyar végvári katonák teljes joggal adóztatják a „Perényi Péter livájaként" számon tartott körzetet is. Ennek további megakadályozása, és a mesés gazdagságúnak hitt észak-magyarországi területek elfoglalása motiválta az oszmán hadvezetést az eredeti tervek módosításában. így paradox módon elmondható, hogy jelentős részben a rendkívül kezdeményező-kész Ali budai pasának volt köszönhető Erdély megmenekülése 1552-ben. A másik ok abban keresendő, hogy az Oszmán Birodalom egyszerűen túlgyőzte magát, és túlértékelve saját erőforrásait és lehetőségeit — presztízs szempontokat is szem előtt tartva — minden fronton helyt akart állni, ami hosszabb távon egyetlen korábban tündöklő vagy később virágzó nagyhatalomnak sem sikerült. Ezek a felismerések még inkább arra kell, hogy sarkallják a kutatókat, hogy a magyar történelem eseményeit a korábbi nemzeti szemszögből kiszakítva, tágabb kontextusba, a nemzetközi folyamatokba ágyazva értelmezzék. Természetesen ez nem csak a magyar történészek számára követendő feladat. Éppen az 1552. évi hadjárat eseményei mutatják meg, hogy a mai Horvátországhoz tartozó, a 16. században Szlavóniának nevezett tartomány területén zajló harci cselekmények sem értékelhetőek önmagukban (mint ezt ez ideig a horvát történetírás többnyire tette), hiszen — miként a most közölt forrásokból kitűnik — az itteni csapatoknak éppen az volt a feladatuk, hogy a horvát és vend végvidék keresztény alakulatait lekössék, és megakadályozzák a Dunántúlon való bevetésüket. Ezért a horvát történetírás számára is tanulságos, sőt szinte kötelező a magyar történettudomány eredményeinek alapos ismerete, de mindez természetesen fordítva is igaz. A politika-, had- és eseménytörténeti adatokon túl a kötet a gazdaság-, település-, jiépesedéstörténettel foglalkozók számára is igen hasznos adatokkal szolgál. Ennek illusztrálására talán egy példa is elegendő. Régóta ismert, hogy a leggazdagabb hódoltsági területeket a szultán igyekezett minél hamarabb hász birtokká nyilvánítani, ezzel mintegy megmentve azokat a kiszipolyozástól. így történt ez a drávaszögi mezővárosok esetében is, amelyek korábban Kászim bég fennhatósága alá tartoztak, ám 1544 augusztusában már biztos, hogy a szultán élvezte jövedelmüket. Talán ennek köszönhető, hogy Dánóc, Laskó, Vörösmart településeken a magyar etnikum egyre markánsabbá vált a század folyamán, a környékbeliek közül egyre többen választották lakhelyül, és miközben a század végére a szláv dominancia megerősödött a térségben, ezeken a helyeken a magyar lakosság kontinuus maradt egészen napjainkig. A kötetet végül mutatók zárják, amelyek rendkívül „felhasználóbarát" módon készültek, mert a magyar és a török szövegre is rá lehet keresni. Ez is nagy segítség a magyar nyelvet nem bíró kutatók számára. Összességében megállapítható, hogy a vaskos forráskiadvány megfelel a szerzők eredeti célkitűzéseinek, könnyen és nagy haszonnal forgathatják hazai és külföldi kutatók, helytörténészek és a törökkor iránt érdeklődők egyaránt. A lektorok igényességét dicséri a minimális stilisztikai hiba, és a durva helyesírási hibák és elütések hiánya. Bár lehet, hogy csak a recenzens volt felületes, ám az megállapítható, hogy a kötetben publikált források értéke szinte bármennyi hibát megengedne, nem úgy Dávid Géza és Fodor Pál kérlelhetetlen igényessége, akik ezzel a munkával egy olyan, mérföldkőnek számító okmánytárat tettek le a történettudomány asztalára, amelynek adatai remélhetőleg hamar visszaköszönnek a kora újkori történelemmel foglalkozó tanulmányok hasábjain. Varga Szabolcs