Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hatházi Gábor: Sírok; kincsek; rejtélyek. Híres középkori régészeti leletek Kiskunhalas környékén (Ism.: Szende László) 501

502 TÖRTÉNETI IRODALOM csolt páncéllemezek pontos funkcióját nehéz meghatározni. Hatházi szerint a „könnyűpáncélos" fogalmát is célszerű óvatosan kezelni, mert számításai azt valószínűsítik, hogy egy ilyen harcos legalább 20 kg-nyi fegyvert cipelt magával. A fegyveröv típusa is a tulajdonos előkelő voltára utal. A balotapusztai leletek megmentését Szuper Imre rendőrbiztosnak köszönhetjük. A sírlelet jelentősége abban is rejlik, hogy egy bizánci aranypénz révén viszonylag pontosan lehet datálni. Az egykori kun vezetőréteghez tartozó asszony ékszereinek bemutatása a női viseletről alkotott ismereteinket bővíti. Nagy tömegben fordultak elő azok a nyitott, végeiken átfúrt aranyozott ezüst karikák, amelyek a 12-13. századi kun nők legjellemzőbb fejdíszei lehettek. Szép kialakítású a hölgy egyetlen, téglalap átmetszetű ezüstlemezből csavart, visszapödrött végű nyakperece. A szerző ezek után a ruha ékességeit veszi számba. A sír melléklete lehetett továbbá az a „titokzatos" jelzővel ellátott tárgy, amely eredetileg egy aranyozott ezüsttárgy hiányos torzója, egy serleg vagy kereszt talp- és szártöredéke lehetett. Hatházi mindenképpen a temetési rítus egyik kellékének tartja, de a végső megfejtésre nem vállalkozik. A történeti tudományok szempontjából egyértelmű, hogy a „ha" szóval nem lehet — vagy legalábbis nem érdemes — mondatot kezdeni. Mégis találó a Ha régész találta volna meg című fejezet. Ebben a kigyóspusztai, az inokai és a debeák-szarkási leletek szomorú, elgondolkodtató sorsát mutatja be a szerző. Az elkallódott, megsemmisült lovas sírok előkerülésének pontos körülményeinek hiányával rendkívül sokat veszített a magyar kulturális örökség. A kigyóspusztai övcsat egy juhász lefoglalt ingóvagyonának részét alkotta. Az aranycsat szíjszorító lemeze egy lovagi csatajelenetet ábrázol. Az ezt elkészítő mester a kor legjelentősebb ötvösei közé tartozhatott. Valószínűleg diplomáciai ajándékként kerülhetett a kun előkelő tulajdonába. A további két leletről még kevesebbet tudunk. Az Inokán megtalált magányos lovassír darabjai a második világháborúban elpusztultak. Egy hitelesítő feltárás talán még több reménnyel kecsegtetne. A Debeák-Szarkásnál megtalált kun fegyveres maradványait szinte azonnal elpusztították. Hatházi a sírok szakszerű bemutatása után összefoglalja a levonható következtetéseket. Korábban a kutatás úgy gondolta, hogy a Duna-Tisza közét a Csertánok népesítették be. A csengelei kun vezért feltáró Horváth Ferenc azonban arra figyelmeztetett, hogy a Csertánok szerepe a 13-14. század fordulójától egyértelmű, de nem biztos, hogy 50 évvel korábban is az volt. Az elgondolás a kun előkelők első-második generációs pogány temetkezéseinek sajátos szóródásán alapul. A sírok ugyanis szabályos kört alkotva fogják gyűrűbe az egykori Kötönyszállást és környékét. Horváth számára ennek alapján valószínűnek tűnik, hogy a kör vonalán újabb sírok kerülhetnek a napvilágra. Hatházi az elgondolást szellemesnek tartja, ugyanakkor az óvatosabb megfogalmazás mellett hoz fel érveket. A feltárt sírok nem mindegyike (Kigyóspuszta, Kiskunmajsa-Kuklis tanya, Asotthalom-Bilisics) illeszthető be abba gyűrűbe, amelyet Horváth feltételez. A Györffy György által végzett kutatások azt bizonyítják, hogy a kun szállásterület is a körön kívül található. Hatházi nem tartja valószínűnek, hogy Kötény kán nevét rejti a róla elnevezett szállás utótagú település, mivel az 1241-ben meggyilkolt kun előkelő Pest megyében tartózkodott. A 13. századi kunok nem rendelkezhettek olyan térképészeti ismerettel, amelyek ilyen forma kialakítását tennék lehetővé. Természetesen a kérdést tovább lehetne gondolni, ha esetleg újabb sírok kerülnének elő — a kör vonalába illeszkedve. Hatházi a fejezetet végül a 13. század második fele politikatörténeti eseményeinek ismertetésével záija. A következő nagy rész a területhez köthető kincsleletekkel ismerteti meg az olvasót. Jó összefoglalót találunk a bevezető fejezetben, amely az ilyen típusú régészeti hagyaték kapcsán felmerülő kérdéseket tárgyalja. A pompás leleteknek az utókor nagyon örül, ugyanakkor nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy a megtalálásuk egyéni tragédiáknak is „köszönhető": egykori tulajdonosaik ugyanis már nem tudtak visszatérni értékeikért. A három lelőhely — Fehértó, Bodoglár és Kelebia — egymáshoz igen közel fekszik, és az itt megtalált értékek elrejtése egy időben, a 14. század végén és a 15. század első harmadában történhetett. Ennek kapcsán Hatházi ugrik az időben és felvázolja a kunokkal történt legfontosabb társadalmi és politikai változásokat. A fehértói kincs megmentése a neves irodalomtörténész, Szilády Áron nevéhez fűződik. Az erről szóló, olykor költői hangot is megütő beszámoló fontos dokumentum a tudomány szempontjából. Összesen 21 tárgy került elő, és mivel Sziládyék mindent átkutattak, nem valószínű, hogy esetleges további darabok elkerülték volna a figyelmüket. A lelőhelytől nem messze 1963-ban egy templomot tárt fel Kőhegyi Mihály régész. Hatházi részletesen mutatja be a csészét, a ruhacsatot, a gyűrűket, a préselt díszvereteket, a boglárpárokat. Kitér használatukra, a kor divatjára, és felsorolja az analógiákat is. A jobb megértést jól válogatott képanyag szolgálja. Nagyon izgalmas az a rész, amelyben Hatházi a kincs egykori gazdáját próbálja meghatározni. A korábbi kutatás a kincs egyik préselt díszkorongját alapul véve ezt Sinka mesterben látta. Szilády fel is vázolta Sebesi Tamás