Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Fraesdorff; David: Der Barbarische Norden. Vorstellungen und Fremdheitskategorien bei Rimbert; Thietmar von Merseburg; Adam von Bremen und Helmold von Bosau (Ism.: Halmágyi Miklós) 497

500 TÖRTÉNETI IRODALOM Helmoldnál az etnikai idegenséget is kimutatja Fraesdorff. A szlávokról — akik közé a poroszokat is odasorolja — és dánokról ugyanis velük született tulajdonságokat állapít meg: mindkét népet vadnak ábrázolja, a dánok azonban szerinte egymással szemben is kegyetlenek. Helmold megemlékezik uganyakkor a szlávok vendégszeretetéről, azonban alkalmatlannak tartja őket a kereszténység befogadására. Ez érvként szolgálhat arra, hogy német telepesekkel tegyék kereszténnyé azt a vidéket. Fraesdorff szerint Helmoldnál párhuzamosan van jelen a vallási és az etnikai idegenség: a 11. századig voltjellemző a vallási idegenség, a kereszténység elterjedésével — all. századtól — ennek helyébe lép a kulturális, majd a 12. századtól az etnikai idegenség is kimutatható. Arról azonban nem lehet szó Fraesdorff szerint, hogy a vallási idegenség etnikaiba csapott volna át (333-343.). Fraesdorff értelmezése szerint a bosaui krónikás politikai szempontból is elkülöníti az idegeneket. A svéd területeket Sueonia helyett Suedia néven nevezi. Ez a kifejezés már Ádámnál is előfordult, Helmold azonban elsősorban ezt a kifejezést használja erre a térségre. Tehát nem egyszerűen svédek lakta vidéket lát benne, hanem politikai egységet. Beszél keleti és déli szlávokról. A skandináv területek a hamburg-brémai érsekség missziósterületéhez tartoztak. Fraesdorff szerint a skandináv érsekségek létrejötte után Helmold már nem tekinti egységes területnek az „Eszak"-ot. A holsteiniak politikai berendezkedéséről is ír a krónikás. Megjegyzi, hogy nem fizetnek tizedet, és grófi hadsereg helyett szabad sereget állítanak fel (343-348.). A kulturális idegenségről szóló fejezetben Fraesdorff a következőket veszi észre Helmoldnál: a krónikás a holsteiniakról és a szlávokról feljegyzi, hogy rabolnak, de megdicséri őket vendégszeretetükért. A kultúra Helmoldnál összekapcsolódik a vallással. A kereszténység inkább az életviteltől függ, mint a keresztvíztől, ami rokon Brémai Ádám felfogásával. A bosaui krónikás a kereszténység civilizációs fölényét is érzékelteti. A Balti-tenger vidékét keletről nyugat felé haladva írja le, a végén ér el saját területéhez, ahol az elbai szászok és szlávok laktak. A kereszténység és a barbárság közti ellentét ennek megfelelően nem úgy jelenik meg nála, hogy az északkeleti területet nevezi barbárnak. A barbárságot nála inkább az erdő jelképezi, ami vallási és kulturális vadságot is jelenthet (348-354.). A magyar olvasó érdelkődéssel fedezheti fel Fraesdorff művében a magyar vonatkozású részeket, amelyek száma persze, a kötet témájából adódóan, meglehetősen kevés, de ezek is szolgálhatnak újdonságokkal. A szerző megemlíti a magyarul Európa közepe 1000 körül címmel 2002-ben megjelent tanulmánykötetet, mely szerinte modern szemléletet tükröz azzal, hogy a közép-európai népek múltját együtt mutatja be: az ezredforduló idején valójában a nyugati szlávokat nem tekintették együvé tartozóknak a magyarokkal (23.). Thietmar elemzésénél Fraesdorff kiemeli, hogy a krónikás az avarokra is alkalmazza a perfidia kifejezést, más helyen „Isten ostorai"-nak nevezi őket (240., 246.). Fraesdorff azonban nem mondja ki, hogy az avarok Thietmarnál a magyarokat jelentik. Ez érthető, hiszen a könyv főleg az északi népekre összpontosít, a magyar olvasót azonban érdemes erre figyelmeztetni. Amikor Fraesdorff Brémai Ádám művét tárgyalja, idézi, hogy a szlávok, csehek és magyarok sanyargatták a hamburgi egyházat. Rámutat Ádámnak arra a felfogására, miszerint a szlávok földjének déli határa Bajorország, Magyarország és Görögország (98-90.). Bosaui Helmold krónikájában talál egy megjegyzést, miszerint a magyarok sem nyelvükben, sem külsejükben nem különböznek a szlávoktól (99.). Helmold itt ugyan mások véleményét közli, mégis érdekes, hogy létezett ilyen vélemény. A szkítákról, Góg és Magóg népéről szóló rész megintcsak érdekelheti a magyar olvasót, hiszen ezeket a népeket szokás volt kapcsolatba hozni a magyarokkal. Fraesdorff rámutat arra, hogy a szkítákat valaha eszményi népnek képzelték el. A barbár támadások hatására ez a kép megváltozott. Fraesdorff idéz egy szöveget Szent Ambrustól, aki szerint a szkíták előbb , jó emberek" voltak, később váltak „emberevők"-ké (291-292.). Fraesdorff nem említi, a recenzens azonban nem hagyhatja szó nélkül, hogy a magyar Anonymus Gestájában hasonló gondolatokat találunk. A végítélet népeinél Fraesdorff megjegyzi, hogy a 10. században a magyarokat is a végítélet népének tartották (314.). Fraesdorff könyvének fo újdonságát annak bizonyítása jelenti, hogy a 9-12. században Európa északkeleti részét is az „Eszak"-hoz sorolták. Fraesdorff felhívja a figyelmet: 19. századi forrásokban is előfordul, hogy Kelet-Európa részeit Északhoz sorolják. Kelet-Európa történetének kutatói, valamint a germanisták és skandinavisták ennek tudatában is vannak, ők azonban ezt az Észak-felfogást a humanista forrásokon keresztül az antik korra vezetik vissza (23-24., 362-363.).