Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Fraesdorff; David: Der Barbarische Norden. Vorstellungen und Fremdheitskategorien bei Rimbert; Thietmar von Merseburg; Adam von Bremen und Helmold von Bosau (Ism.: Halmágyi Miklós) 497

499 TÖRTÉNETI IRODALOM az antikvitásban és a középkorban, végigvezet a barbarus és apaganus szavak jelentésének történetén, s ezt követően fog neki a négy mű elemzéséhez (179-200.). Rimbertnél a vallási és a kulturális-politikai idegenséget vizsgálja Fraesdorff. Rimbert szembeállítja a keresztény és a pogány világot. A pogányságot a hideg jellemzi, a kereszténységet a hit melege. A pogányság ellenállását a kereszténységgel szemben a keresztények bűneire vezeti vissza. Rimbert a pogány vallások isteneit az ördöggel azonosítja (201-213.). Amikor olyan értelemben szól az északiakról, mint megtérítendőkről, gentesnek nevezi őket, amikor azt emeli ki, hogy a keresztényekre veszélyesek, a paganus kifejezést használja. Használja a pyratus és barbarus kifejezéseket is (213-219.). A Thietmar-krónika elemzésénél vallási, valamint politikai és kulturális idegenséget különít el Fraesdorff. A vallási idegenség kapcsán rámutat arra, hogy Merseburgi Thietmarnál a pogányok és keresztények mellett megjelennek a hitehagyók is. Az „északról" jövő támadásokat úgy fogja föl, mint Isten büntetését a keresztények bűneiért (226-237.). A politikai és kulturális idegenség tárgyalásánál megtudhatjuk, hogy a barbarus szót Thietmar nem alkalmazza, használja azonban a pyratus, ferox ('vad'), furor kifejezéseket. A perfidia szót nemcsak az északiakra, hanem az avarokra (magyarokra) is alkalmazza a merseburgi krónikás. Csak a vikingeket és az elbai pogány szlávokat nevezi „kutyák"-nak (canes). A „kígyó" szót is használja Északkal kapcsolatban. Bemutatja a „lengyelek zord törvényei"-t, a poroszok földjét is „zord"-nak ábrázolja. A „visszataszító Észak népei" közt említi a szkítákat. A szkítákat egyébként azon a helyen említi egyedül a krónikában (237-250.). Brémai Ádámnál a vallási és kulturális idegenséget különíti el Fraesdorff. Szerinte Ádám az északiak vallásával szemben már nem olyan elutasító, mint Rimbert. Az északi vallások isteneit ugyan Rimberthez hasonlóan „ördögök"-nek mondja, tudja azonban, hogy a svédek a keresztény Istent is segítségül hívják. A kereszténység elterjesztése Északon meg is szelídíti a barbárokat. A barbár támadásokért, a hittérítés nehézségeiért ugyanakkor a keresztények is felelősek. Az Északot Ádám is hitetlenséggel, hideggel, sötétséggel kapcsolja össze. A dél jellemzője a kereszténység és a meleg. A sötétség és hideg nála a csillagászati északhoz kapcsolódik, és nem foglalja magában a szlávok lakta földet. Ádám szerint Északon szakállasok az asszonyok. Ez is azt mutatja, hogy keménynek képzelték az ottaniakat. Az északiak továbbá nem sírnak a bűneik fölött, vagy akkor, ha meghal valakijük. Ezzel az állítással Ádám szembeállítja őket a keresztényekkel, ahol erény a könnyhullatás (252-272.). A kulturális idegenségről szóló fejezetben Fraesdorff a következőket állapítja meg Ádám művéről. Ahhoz, hogy valakit kereszténynek számítsanak, Ádám szerint nem elég a keresztség, szükséges az annak megfelelő életvitel is. Megemlékezik a nem keresztény népek jó tulajdonságáról is, vendégszeretőknek mondva őket. Fraesdorff szerint elképzelhető, hogy a hittérítők számára így akarta vonzóbbá tenni azt a vidéket (272-290.). Fraesdorff külön fejezetben tárgyalja, milyen antik kifejezéseket használ Ádám Északkal kapcsolatban (290-308.). A Balti-tengert „Szkíta-tenger"-nek, a körülötte élő népeket (skandinávokat és szlávokat) „szkíták"-nak nevezi. Fraesdorff végigvezet a szkíta szó fogalomtörténetén. Megtudhatjuk, hogy a görögök számára a szkíták jelentették az „északi" népet. A későbbi szerzők is szkítáknak nevezték azokat a népeket, melyek az ő számukra északon laktak. Skandinávia lakóit gótoknak is nevezi Ádám (291-297.). Azokat a távoli vidékeket, melyeket nem ismert, amazonokkal, „kutyafejűek"-kel (cynocephali), és más szörnyekkel népesítette be. Szerepelteti a hyperboreusokat is. Őket az antik szerzők jóságos lényekként írták le, Ádám Észak valós népeit azonosítja velük (297-318.). Fraesdorff rámutat Ádám művének eszkatológikus vonatkozásaira. A szkítákat és gótokat ugyanis Góg és Magóg népeinek, a végítélet előhírnökeinek tekintették. Fraesdorff példákkal igazolja, hogy a 14. századig a keresztény világ mindenkori peremén élő népeket azonosították a végítélet népeivel (309-317.). Bosaui Helmold az egyetlen, akinél Fraesdorff négy idegenség-kategóriát különít el: vallási, etnikai, politikai és kulturális idegenséget. Vallásilag Helmold főleg a szlávokat tartja idegennek, s szintén démonoknak nevezi az északi vallások isteneit. A pogány Északot ő is hideggel, faggyal kapcsolja össze. Fraesdorff rámutat arra, hogy Helmoldnál az erdő jelenti a pogányság, a kulturálatlanság hónát. Más középkori szerzők alapján igazolja, hogy az európaiak számára azt jelentette az erdő, amit a Bibliában a puszta: vagyis az elhagyatott vidéket, melyben az Istenhez is közel lehet kerülni, de lehet az ördög területe is (319-333.).