Századok – 2006

FIGYELŐ - Ruszoly József: A magyar Sachsenspiegel-hez 483

484 RUSZOLY JÓZSEF szerte Európában, így Németföldön is, megjelentek a jogkönyvek, a törvényhozás lényegileg az „országos békék" (Landfrieden) hosszabb-rövidebb időre való szavatolását jelenthette. 2. A középkori német jog többféleképpen tagolódott: részint területileg: birodalmi, tartományi, települési (városi, falusi) szintekre, részint személyileg: feudális „osztályhelyzet" (hűbérjog, miniszteriális [szolgálati] jog), később pedig rendi jogállás alapján. A hagyományos germán törzsi jellegű, személyhez tapadó jog elve a 11. századtól fokozatosan megszűnt, a törzsi hercegségek helyébe lépő, a fejedelmek területi joghatóságára épülő tartományok (Länder) létrejöttével értelmét is vesztette. A territorialitás elvének a tartományi jog (Landrecht,) vagy az alá — esetleg mellé — rendelt települési jog, úgy is mint kiváltságos jog, a városi jog (Stadtrecht) felelt meg. Ezt a jogterületet lyuggatták át a személyi alapú jogok, különösen a hűbérjog (Lehnrecht) s ennek alacsonyabb szintű alakzata, a miniszteriálisok szolgálati joga (Dienstrecht). Ezeknek a többnyire együtt járó, egymást kiegészítő intézményei csak erősítik azt a megállapítást, hogy a területiség korában is mily nagy jelentősége lehet a személyi jogállásnak. Igaz, ez is területi keretek között érvényesül, s bizonyos téren — a hűbérjog személyi és dologi intézményei körében — mintegy kivételt jelentvén az általánosabb tartományi jog alól, akár meg is előzheti azt. A hűbériségnek a rendiséget megelőző — 13-15. század előtti — szakaszában a jogszolgáltatásban is megmutatkozott a germán törzsi jog, majd a belőle kialakult tartományi jog СLandrecht) és a hűhérjog (Lehnrecht) közötti különbség. Az előbbit az egykori frank századbíróságok jogutódaiként eljáró „ülnökbíróságok" (Schöffengerichte) alkalmazták, vagy inkább „találták meg" mint szóbeliségben élő jogot (Rechtsfindung). Hűbérjogi ügyekben persze a hűbérúr vazallusaival együtt saját kúriájában ítélkezett, ahol viszont esetről esetre már nem kellett „megtalálni" a jogot, mert ez akár törvényben, akár ennek a szokásjogba bevett s számon tartott alakjában ismertebb volt. E forma abban mindenesetre megegyezett, hogy természeténél fogva, legalább is eredendően egyik sem szakjogászok törvénykezése, hanem laikus bíráskodás volt. A tartományúri felügyelet alatt álló vidéki vagy városi „ülnökbíróságok" feladata egyszerre volta a jog „megtalálása" és alkalmazása, s ha e „föltalált" jogot alkalmilag a kisebb települési közösségek írásban, Weistumokhan — ,jogi véleményekében — rögzítették is, az nem csupán szokásjogi jellegét, hanem szóbelileg öröklődő voltát is megőrizte. Ezek az első ízben följegyzett Weistumok különösen jellemzők voltak, s a ius commune 1495-ben kezdődő általános recepcióját is túlélték a paraszti-falusi közösségi jogban (Dorfrecht), amely egyébként szoros kapcsolatot mutat a földesúr-jobbágy viszonyt rendező, ugyancsak szokásjogi jellegű uradalmi joggal (Hofrecht). E paraszti jellegű Weistumok — magyarul inkább „falutörvény"-eknek mondhatnók őket, törvény szavunknak eredeti: jogként használt értelmében (miként például a székely falutörvények esetében) — a középkorban s később is a falu jobbágyközösségének és a földesúrnak egymás közti viszonyát rendezték. Különösen a szántóföld s a közfoldek használatával voltak kapcsolatosak, ám