Századok – 2006
FIGYELŐ - Blazovich László: Széljegyzetek a Szász tükör magyar fordításához 477
SZÉLJEGYZETEK A SZÁSZ TÜKÖR MAGYAR FORDÍTÁSÁHOZ 479 bár funkciójában és következményeiben hasonlít a levelesítéshez, mégsem ugyanaz. Az előbbi sokkal rétegezettebb, több jelentésű tartalommal bíró szó, mint magyar megfelelője. A levelesítés esetében például nincs megváltási lehetőség, az Achtnál ellenben ez egy év és egy nap leforgása alatt lehetséges. Ha nem sikerül, ezután az Aberacht vagy Oberacht következik, ami alól már nincs kibúvó vagy menekvés. A birtokjog területén, amint ezt egyik lektorunk, Balogh Elemér nyomatékosította, az Eigen, Eigentum, Eigengut, Gewere szavak fordítása ugyancsak gondot jelentett. A korabeli és a mai német nyelvben egyaránt el lehetett és lehet választani egymástól azokat a fogalmakat, amelyeket e szavak jelentenek. A magyar jogi és történészi szaknyelvben a 19. században élt tudósok munkájának eredményeképp a középkori dologi viszonyokra vonatkoztatva viszont nem használható a „tulajdon" szó, csak a „birtok". Az előbbi szó a 'polgári tulajdon'-t fejezi ki, amely felett a tulajdonosnak a feudális birtokossal szemben sokkal kiterjedtebb — bizonyos kötöttségektől eltekintve — szinte korlátlan rendelkezési joga van, akár ingóságokról, akár ingatlanokról legyen is szó. A „birtok" kifejezés viszont magában foglalja a számos kötöttséggel, például az ősiséggel megterhelt tulajdon fogalmát. Az ősi, már egyszer öröklésen átesett birtok felett a birtokosa nem rendelkezhet szabadon, ezért adásvételt, zálogba adást csak a családtagok és az osztályos atyafiak beleegyezésével kezdeményezhetett. A szerzett birtok felett viszont sokkal nagyobb rendelkezési szabadsággal bírt. Mivel esetünkben a fenti német szavak fordítására megfelelő „birtok", „birtoklás", „birtokol" szavak sokhelyütt egyhangúvá tették volna a fordítást, szinonimaként a .jószág", .javak", „vagyon" szavak alkalmazásával próbáltuk a szöveget változatossá tenni. Az ingó és ingatlan megkülönböztetésében ugyanakkor semmi nehézségünk nem adódott, mert a magyar középkori szemléletmód, éppen úgy mint a német, ingónak a kisebb értékű mozdítható dolgokat tekintette, a nagyobb értékűeket, amilyen például a ménes vagy a sokat érő könyvtár, az ingatlanok közé számította. Az eljárásjog területén sajátos fogalommal, az Urteilsfindung-ga\, illetve az Urteilsfinder-rel találkozhatunk, valamint a fogalom szószerkezetben megjelent változataival — például: das Urteil gefunden ist, stb. —, amelyet az 'ítélet megtalálása', 'ítélet találó', 'az ítéletet megtalálták' formában fordítottunk. Ezt a megoldást már Ruszoly József is alkalmazta az Európa jogtörténete című kötetében, és ennél magunk sem találtunk jobbat, jóllehet ugyancsak kerestünk, annál is inkább, mert másik lektorunk, Tringli István szintén felvetette ezzel kapcsolatos ellenvetéseit. A nehézség az accusatorius eljárásból fakad, amely a bíró, az esküdtek vagy bírótársak és egyéb jogtalálók, valamint a peres felek között állandóan tartó formalizált kérdés és válasz sorozatból áll. A bíró és a bírótársak ugyanis megosztották egymás között a feladatokat: az előbbi a per szabályos menetére ügyelt, az utóbbiak pedig az ítéletet találták meg. Körük az egyes bíróságokon különböző társadalmi rétegekből került ki. A gróf bíróságán az esküdtek, a Gaugraf bíróságán az egész körzet népe, a hűbéri bíróságon a hűbéresek alkották az ítélet találókat. Az is előfordulhatott, hogy a bírói széken ülők mellé a hallgatóság soraiból is bekerülhetett valaki, ha jó ítéletet talált, és azt elfogadták.
