Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai) 277
AZ ETHNOSZ A KORA KÖZÉPKORBAN 333 amihez hasonlónak írásos nyomát nem találjuk az avaroknál. Feltételezésem szerint a kibontott és/vagy copfban történő viselttől való eltérésre célzott Theophanes (forrása), amikor az avar követek Bizáncban addig szokatlannak tűnő hajviseletének, azaz az eltérő jelenségnek leírása után a többi „hun" néppel való hasonlóságukról tudósított. Ha e közlés szemiotikai tartalmát megpróbáljuk a történelem nyelvére lefordítani, akkor azt a feltételezést kockáztathatjuk meg, hogy a 463 körül Kelet-Európába költöző ogur népeknek (lásd „a többi hunoktól" való különbségtételt Theophanes leírásában) és az onogur-bolgárok Balkánra költözött ágának (lásd a Bolgár fejedelmi lista közlése) hajviselete eltért a türkökétől és a kazárokétól (azaz borotválták/nyírták a fejüket). 2) A 10. századi magyarok a hajviselet tekintetében az ogur-onogur eredetű népek viseletét s nem a Kaukázus környékén letelepedett steppei népeket, valamint a közép- és belső-ázsiai türkökét követték.282 Ezen egyezésnek, illetve eltérésnek — tekintettel a magyar nyelv nagy számú és jelentőségű bolgár-török jövevényszavaira — lehet iránymutató jellege annak kutatásában, hogy a honfoglaló magyaroknak (egyik csoportjuknak) a törökség melyik ágával lehetett szorosabb kapcsolata.28 3 Ebben a tekintetben tehát — de nem többen, amint nem is kevesebben — a hajviselet valóban nyújthat tájékoztatást az ethnogenezisek vizsgálatában. Befejezésül: föl kell itt hívni a figyelmet arra, ami — a mindnyájunk mindennapi tapasztalatán és a világból hozzánk folyamatosan áramló információkon túl — a néprajzban és a kultúrtörténetben abszolút evidenciának és közhelynek számít: ez az anyagi kultúrának (miközben maga az ethnikum [többé-kevésbé] változatlan marad!) változó jellege. Illusztrációként most két forrásadatra hivatkozom, méghozzá szándékosan egy-egy „nyugatira" és „keletire". Az első Tacitustól származik, aki Iulius Agricola britanniai helytartói tevékenységét (Kr. u. 77-84) jellemezve nemcsak az őslakosok romanizálódását (értsd: kultúra- és életmódváltását) írta le szemléletesen, hanem egyúttal — leplezetlenül! — a rómaiaknak az utóbbiakra vonatkozó eredeti politikai célkitűzését is, és ez a történetíró vő esetében igen hiteles közlés kellett, hogy legyen: „ ...hogy a szétszórtan élő, durva természetű s éppen ezért háborúra könnyen hajlandó embereket a kényelmes életmóddal nyugalomra és tétlenségre szoktassa, személyesen biztatta és közpénzekkel támogatta őket, hogy templomokat, forumokat, házakat építsenek, és dicsérte a tevékenyeket, megrótta a hanyagokat: így a megtiszteltetésért való versengés pótolta a kényszert. Azután a főemberek fiait a szabadokhoz méltó ismeretekkel neveltette, és a britannok tehetségét 282 A fej borotválásának, a hajnak hátul copfba történő fonásának hagyománya nemcsak az első pogánylázadás idejéig (1046) maradt fenn (1. 194. sz. jegyz.), hanem gyakorlatilag egészen a 20. század elejéig, 1. Gáborján Alice: Honfoglalás kori elemek a magyar viseletben. In: Honfoglalás és néprajz i. m. 239-242. 283 Látszólag ellene mond ennek, hogy a források szerint a 13. századi kunok is kopaszra nyírták a fejüket (vö. Szűcs J.: Nemzeti tudat i. m. 251.), ugyanakkor a kelet-európai steppén talált 13-14. századi kőszobrokon a férfiak haja — akárcsak Vatáé — három hosszú copfba volt fonva, 1. Svetlana A. Pletnëva: Poloveckie kamennye izvajanija. Archeologija SSSR, Svod Archeologiceskich Istocnikov E4-2. Moskva 1974.
