Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai) 277
296 BÁLINT CSANÁD dóság jiddis nyelvének kialakulása a 11. században ethnogenetikai értelemben nem jelentett semmilyen változást sem8 7 — elég hozzá a napjainkban a szemünk előtt világszerte zajló folyamatokra vetni egy futó pillantást. A különféle nyelvek eltűnése ugyanis egyáltalán nem mai, vagy újkori jelenség; Európában tudtommal Hérodotos írta le először (I. 57.). Napjainkban a folyamat kétségkívül világszerte és óriási mértékben fölgyorsult; ugyanakkor vannak ellentétes irányú folyamatok is, mert amíg például egy zsidó vagy egy svájci számára közömbös a nyelvi azonosság,8 8 addig a nyelvükben elangolosodott írek nemzettudata rendületlen. A magyar kutatás kezdettől fogva és mindmáig megnyugtató eredmény nélkül sokat foglalkozott Konstantinos Porphyrogennetos azon adatával, hogy a magyarok a 10. század közepén kétnyelvűek voltak (De administrando imperio 39. cap.). 89 Jó azonban tudnunk, hogy ez a legkevésbé sem volt egyedi eset és nemcsak néhány évszázaddal korábban Nyugat-Európa legtöbb királyságában, de világszerte és ma is gyakori: „a kétnyelvűség kutatóinak nagyobb része szerint »az egynyelvűség az, amely speciális esetet jelent«"90 — így hát a kétnyelvűség nem eo ipso alkalmas ethnogenetikai közvetkeztetésre. Hogy az Árpád-kori magyarságnál a sokféle nép beolvadása következtében nem maradt nyoma az ethnikai tudat valamiféle krízisének, azt éppen könnyű volna megmagyarázni a ránk maradt források csekély számával és ebben a tekintetben szűkszavú voltával, csakhogy ugyanez a jelenség mutatkozik meg azon népeknél is, amelyek ethnogeneziséről az írásos források aránytalanul részletesebben tudósítanak: tudjuk, hogy például néhány évszázaddal korábban a vizigótok, a frankok és a langobárdok is zavartalanul és minden későbbi sajnálkozás nélkül hagyták el az eredeti nyelvüket.91 (Ez a párhuzam egy újabb adat, ami arra mutat, hogy a keleti eredetű népeknél lezajlott ethnogenetikai folyamatokjellege nem különbözhetett lényegesen az Európában lejátszódottakétól — a két világból származó adatok összevetése és a tanulságok levonása nemcsak megengedhető tehát, de hasznos is lehet.) A modern ethnogenetikai kutatás ebben a kérdésben egyértelmű állásponton van: a nyelv nem (feltétlenül) áll közvetlen összefüggésben az ethnikai identitással.9 2 b) A népnevek A népnevek egyrészt, ethnogenetikai értelemben véve: legtöbbször gyűjtőfogalmak, politikai alakulatokat jelölnek, másrészt nem mindegyikük eredeti, önelnevezés, hanem idegen eredetű. (A toposzként használtakról lásd alább.) 87 Róna-Tas A.: Néppé válás i. m. 24-24. 88 Uo. 89 Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Bp. 1988. 46. (33. sz. jegyz.). 90 Bartha Cs.: Kétnyelvűség i. m. 18.; Cseresnyési László: Nyelvek és stratégiák avagy a nyelv antropológiája. Bp. 2004. 157. 91 W. Pohl: Distinction i. m. 25 92 L. pl. Róna-Tas A.: Néppé válás i. m. 24-25.; W. Pohl. Distinction i. m. 22-27. - Idetartozik a magyar őstörténet kutatásában Zichy István 1939-ben megjelent könyvecskéje óta elteijedt, ma — különösen a dilettánsok körében népszerű — nyelvcsere kérdése is; a kérdésről összefoglalóan 1. Borbély Anna: Nyelvcsere. Bp. 2001.
