Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai) 277
292 BÁLINT CSANÁD gondolom, hogy Fredegar és a Liber Históriáé Francorum szerzője a korabeli „tudományosság"-ról kialakult felfogást követve dolgoztak. Hogy mégis lehetséges volt más is, azt a 6. század utolsó negyedében író Tours-i Gergely mutatja meg, aki — előttem ismeretlen okból — képes volt magát az említettől függetleníteni és ebben a kérdésben egy, a történeti valósághoz lényegesen közelebb álló tudósítást adni (nála ugyanis a frankok a merovingokkal azonosak).73 Az ókori szerzők felfogásának és adatainak most említett abszolutizálása mellett megfigyelhető a középkori „történészek" „módszer"-eként egy másikféle magatartás is: a szájhagyomány lenézése (pedig az — mint jól tudjuk — sokszor nagyon értékes is lehetett7 4 ). Feltételezésem szerint részben ez is megnyilvánult Fredegar és az ismeretlen neustriai szerző eljárásában, de van e magatartásra közvetlen bizonyítékunk is. A szájhagyomány megítélése tekintetében ugyanis szószerint egyformán nyilatkozott a 8. században Paulus Diaconus (História Langobardorum I. 7-9: „nevetséges mesék") és a nála félévezreddel később (!) működő magyar Anonymus (Gesta Hungarorum, Előbeszéd, 42. cap.: „parasztok hamis meséi", „regősök csacsogó énekei"). Ez az egyezés azért igen tanulságos, mert — az alábbiakban említendő mások mellett — az ethnogenezisek nyugati és közép-európai kezelésmódjában tettenérhető párhuzamosság egyik megnyilvánulásának is tekinthető. (Már amennyiben a párizsi egyetemen tanult Anonymus szellemisége egyáltalán közép-európainak számítható!) Rendkívül figyelemre méltó ezt a magatartást, „tudományos módszer"-t a történetírás atyja által követettel összehasonlítani: Hérodotos nemcsak számolt a történeti hagyománnyal s tudatosan fölhasználta azt, de azt is pontosan érzékelte, hogy többféle történeti hagyomány létezhetik egymás mellett, ami alatt ő nem a „tudós" fantazmagóriákat értette, hanem a hagyományok sokféleségét. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy ő az egyes esetekben az általa ismert hagyományoknak éppen csak az egyikét választotta ki és rögzítette (Hérodotos I. 116., 214.; II. 56.; III. 121.; IV 8., 77., 150.). Ha kizárólag ennek a 2500 évvel ezelőtt élt tudósnak a művét olvassuk, már egyedül ennek tanulsága is megóv-73 Ez Ian Wood szerint vagy azt jelenti, hogy a püspök szándékosan nem vett tudomást a korabeli hagyományokról, vagy hogy a frankok uralkodását közvetlenül a merovingok fölemelkedésével kötötte össze (1. Wood: Defining i. m. 53.). Az alább a Paulus Diaconusról és a magyar Anonymusról írottak alapján az előbbit tartom valószínűbbnek. L. még Helmut Reimitz: Die Konkurrenz der Ursprünge in der fränkischen Historiographie. In: Die Suche nach den Ursprüngen. Von der Bedeutung des Frühen Mittelalters. Hg. Walter Pohl. (Forschungen zur Geschichte des Mittelalters 8.) Wien 2004. 191-209. 74 A steppei népek szóbeli hagyományait a történelemszemléletében rendkívül nagyrabecsülő magyar (régészeti) kutatásnak érdemes fölfigyelnie arra, hogy hasonló történeti emlékezet ugyanúgy kimutatható az európai népeknél is: bár 1097-ben Anjou hercege a családja történetét csak a nagyapjáig visszamenően ismerte, egy 13. századi francia nemes viszont öt nemzedékét, az oldalágakéval együtt, 1. George Duby: The Knight, the Lady and the Priest: The Making of Modern Marriage in Medieval France. London 1983. 269-278.; A. Esch: Zeitalter i. m. 19. Külön figyelmet érdemel Rothari langobárd király (636-653) 643-ban kiadott törvénykönyve (Liber legis Langobardorum papiensis dictus: Lex a Langobardorum et Francorum regibus édita), melyben tíz nemzedékre tekintett vissza a saját családjából és 17 korábban uralkodó király nevét sorolta fel, méghozzá mert e cselekedetét — egyértelműen dinamikus történeti gondolkodásmódról adva tanúbizonyságot! — „hasznosnak ítélve a jövendő idők emlékezete számára", 1. Monumenta Germaniae Historica. Leges IV Hannoverae 1868. 290.
