Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai) 277
AZ ETHNOSZ A KORA KÖZÉPKORBAN 293 hat bennünket attól, hogy abszolutizáljuk a véletlenszerűen ránkmaradt történeti forrásadatok értékét! Az ethnogenezisekre vonatkozó forrásadatokban rejlő tévedések harmadik lehetséges csoportját a számtalan ismeretlen okból eredők alkotják. Egy ilyen, a kora középkori steppéről származó példa Gardizi azon információja, mely szerint a baskírok és a magyarok rokon nép volnának: műve a steppei történelem és a magyar őstörténet vitathatatlanul egyik legfontosabb forrása, de (illetve: ennek ellenére) a baskír-magyar rokonságra vonatkozó kitétele — egészen a legutóbbi időkig7 5 — a modern tudományosságnak is sok fejtörést okozott. Omnium dubitandum esse. A fentiekben belepillantottunk azokba a problémákba, amelyek az írásos forrásoknak az ethnogenezisekre vonatkozó adataival kapcsolatban merülhetnek föl. E sorok régész szerzője most szükségét érzi, hogy az előbbieknek a saját szakmájában elterjedt felhasználásmódjával kapcsolatban tegyen egy megjegyzést. A 20. század második felében Közép- és Kelet-Európában óriási lendületet kapott a régészeti kutatás; a feltárások és publikációk száma a korábbihoz képest megsokszorozódott. (Nem e cikk feladata elemezni: miért, hogyan került a régészet abba a helyzetbe, hogy közvetlenül [!] a történelem rekonstruálására vállalkozott s hogy sokfelé miért általános még ma is ez a szemléletmód.) E helyzet hozta magával, hogy a bizánci és keleti források specialistáin kívül jó ideje a régészek is forgatják a forráskiadásokat, ami önmagában véve igen nagy előny és nyereség. Mégis, a forrásokban rejlő, fennemlített kapitális tévedéseket és buktatókat látva úgy látom, hogy a kora középkori steppei és közép-, kelet-európai népekkel foglalkozó (régész) jobban teszi, ha a rendelkezésére álló írásos adatok felhasználása során — az e régióban jelenleg általános gyakorlattól eltérően — jóval körültekintőbben jár el. A teljesen irreális forrásadatokról (például a mitikus eredetmondák76 ) minden történeti jártasság nélkül is könnyű ítéletet mondani, csakhogy nem árt, ha él bennünk a gyanú: ha ilyeneket le tudtak írni a források szerzői, akkor megtörténhetett, hogy más, számunkra már jóval kevésbé evidens tévedések, pontatlanságok is minden további nélkül bekerülhettek, akár tucatszámra is az általunk használt forrásokba. Miért, milyen alapon gondolhatnók ugyanis, hogy a közép- és kelet-európai népekre vonatkozó források írói, akik — a nyugat-európaiakhoz hasonlóan — az esetek túlnyomó többségében nem személyesen szerzett információkra támaszkodtak, mentesek tudtak volna maradni különféle tévedésektől, pontatlanságoktól és nem dolgoztak volna toposzokkal?! Márpedig a Közép- és Kelet-Európában működő régészek nagyobbik része, amikor — saját diszciplínájából mintegy kirándulva — történeti és ethnogenetikai kérdések tárgyalására vállalkozik, olykor kísérletet tesz azok megoldására, a legtöbbször úgy használja az írásos adatokat, hogy a fennemlített problémákkal és buktatókkal a legkevésbé sem számol. 75 A kérdés irodalmát 1. Hansgerd Göckenjan - István Zimonyi: Orientalische Berichte über die Völker Osteuropas und Zentralasiens im Mittelalter. (Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 54.) Wiesbaden 2001. 65-67. - Valójában a volgai bolgárok nevezték így a magyarokat, 1. Róna-Tas A.: Néppé válás i. m. 223-226. 76 Otto Hüffler: Abstammungstraditionen. Reallexikon der Germanischen Altertumskunde 1. (1973) 18-29.
