Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Árpád: Önszervező polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban (Ism.: Ugrai János) 1597

1598 TÖRTÉNETI IRODALOM leíró jellegű munkák kicsiny száma és egyenetlen színvonala, valamint a társadalomtörténeti orientáció hiánya is szükségessé teszi. A hazai egyesülettörténeti művek eddigi eredményeit megfelelően jellemzi, hogy a Miskolci Egyetem történészének kellett definíciót konstruálnia a vizsgálatba bevont és az abból kihagyott intézmények elhatárolására. A kortárs lexikonok, röpiratok, a sajtó, a korabeli hivatalok, továbbá a jogtörténet bizonytalan fogalomhasználatát érzékelve, azok különböző súlypontjait mérlegelve, a szerző végül a következő kritériumok együttes meglétét hangsúlyozza. Az általa vizsgált egyesületek közhasznú; döntően magánszemélyek önkéntes részvételét és anyagi áldozatvállalását megkövetelő, a hatóság által felügyelt, de nem irányított; hivatalosan működő szervezetek. Mindezek alapján sem volt könnyű minden döntés. A sokszor egyesületnek tekintett, de valamely feltételnek nem megfelelő szervezetek (például a nem kifejezetten önkéntes, sokkal inkább választott Magyar Tudós Társaság, a profitorientált Magyar Borismértető Egyesület vagy a városi tisztviselők számára kötelező nyugdíjintézet) kizárása után a szerző 32 szervezetet vesz górcső alá. Ez a Pestnél négyszer nagyobb Bécs egyesületeinek épp a negyede. De nemcsak számban tartott lépést hazánk legfontosabb városa a Habsburg Birodalom központjával, hanem időben is: a császárvárost mindössze néhány évvel követve aktivizálódott Pesten a közélet e szférája. Sőt, a külföldi szakirodalom bemutatása és a hazai viszonyok általános jellemzőinek mérlegelése révén a kutató arra a megállapításra jut, hogy a hazai egyesületek a nyugat-európai mintához igazodtak tevékenységük gyakorlásában. Ennek megfelelően számítottak a nyilvánosság erejére, a publicitásra; nagy tekintélyű védnököt nyertek meg maguknak; működésüket pedig precíz, alapvetően demokratikus szervezeti szabályokra alapozták. Tóth Árpád hat csoportba sorolva tárgyalja a reformkori egyesületeket. Ezek közül elsőként a jótékonykodó egyesületekkel, leginkább a Pesti Jótékony Nőegylettel foglalkozik. Az 1817-ben engedélyezett, bevallottan és közvetlenül bécsi mintát követő társaságnak nem kevesebb volt a célja, minthogy felszámolja a pesti preindusztriális szegénység legaggasztóbb formáit, a koldulást, csavargást. Ennek érdekében a döntően evangélikus indíttatású, de hangsúlyozottan felekezetsemleges szervezet különböző intézménytípusokat hozott létre. Dologházat, szegény gyerekeket befogadó iskolát, szegény asszonyok kézműves termékeit árusító üzletet, valamint hályogos vakokat gyógyító kórházat alapítottak, a munkaképteleneket pedig közvetlenül igyekeztek támogatni. A változatos eszköztár fenntartásához adományokat gyűjtöttek, bálokat szerveztek, nagy hírű orvosok díjmentes munkáját vették igénybe, s egyre nagyobb súlyt helyeztek a dologházi termelőtevékenység hatékonyabbá tételére. A Nőegylet igyekezett érvényt szerezni a rászorultság és a munkára nevelés elvének, s olyan polgári erényeket propagált, mint a szorgalom, (keresztyéni) jótékonykodás vagy a rászorulók túl nagy segélyekkel való elkényeztetésének megelőzése. Több közvetlen és közvetett jel bizonyítja, az egylet tagjai önvédelemből kívánták a kolduskérdést a lehető leggyorsabban, radikálisan megoldani. így például nemcsak sokszor kinyilatkoztatták, hogy a koldusoktól egyszerűen meg kell tisztítani a pesti utcákat, de kimutathatóan nagyobb gyakorisággal lettek az egyesület pártoló vagy aktív tagjai azok a jómódúak, akik a legszegényebbek utcai jelenlététől legfertőzöttebb területek szomszédságában laktak. Az 1830-as évek elején jelentősen háttérbe szoruló Nőegylet eleinte sikeresen fogta össze az urbanizáció velejárójaként megjelenő szegénykérdésben tenni akaró arisztokrata, nemesi és polgári erőket, és elsőként tűzve ki maga elé városi közcélokat, számottevő eredményeket ért el. Olyannyira, hogy — mintegy a „gondoskodó állam" mai eszméjét megelőlegezve — a Nőegylet dologházát, ápolóintézetét, szegényiskoláját, valamint a koldusügy kezelését átvette a Helytartótanács, és biztosította az elkezdett munka folytatását. Hasonló következtetéseket lehet leszűrni a szintén a szegények iránti jótékonyság céljából létrejött, az első hazai kisdedóvó intézeteket, illetve gyermekkórházakat gondozó egyesületek társadalmi beágyazottsága kapcsán. Sőt, kevéssé közismert, hogy a Fáy András nevéhez köthető pesti takarékpénztár eredeti funkciója szintén a szegények gyámolítása volt, és csak az alapítás után fél évtizeddel alakult át nyereséget termelő hitelintézetté. Ezek az intézménytípusok is szorosan kötődtek a nyugat-európai úttörő vállalkozásokhoz: a csak néhány évvel előbbre járó ausztriai, németországi, itáliai elődök mintát szolgáltattak a hazai adaptációk sikeréhez. Az egyesületek második csoportjába a tagságot segélyező szervezetek tartoznak, noha ezek a szerző által felállított egyesület-kritériumoknak csak áttételesen feleltek meg. A kizárólag a tagságra kiterjedő közvetlen hatáskör miatt közhasznúságuk ugyanis mindössze évekkel-évtizedekkel a létrejöttük után érvényesült: ekkorra váltak olyan intézményekké, amelyek a város viszonylag jól körülírható csoportjait öntudatos városlakókká tették. A jobbára az elhalálozott tagtárs temetési költségeit kötelezően és egyenlő mértékben összeadó testületi tagok együttműködé-