Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Macht und Memoria. Begräbniskultur europäischer Oberschichten in der Frühen Neuzeit (Ism.: Szabó Péter) 1582

1586 TÖRTÉNETI IRODALOM szerző a síremlékekből indult ki a funerális hagyományok vizsgálatakor, és az efemeritások, a ma már csak leírásokból vagy képi ábrázolásokból ismert szertartások kikerültek a figyelem fókuszából. A szerző természetesen nem mulasztja el a síremlékek vizsgálatát sem. Az egyszerű címeres emlékek mellett kiemeli azt a klasszikus típust, amelyen az elhunyt lovagi attribútumaival felövezve, térdelve, félprofilban, szemét az égre szegezve, térdei előtt címerével reprezentál. Ilyen Christof von Wallenberg (tl537) Christoph Walther szász szobrász által alkotta síremléke (Jakobskirche, Ceská Kamenice Böhmisch Kamnitz). A szerző meglepő felismerése az általa vizsgált emlékanyag alapján, hogy a kőből készült síremlékeken — a férfiak mellett -— a nők is reprezentálhatnak, igaz, a férfias társadalom elvárásai alapján nem annyira öntudatos pózban, mint a férfiak. A „női emancipáció" eme kezdetleges jelzése a festett és faragott epitáfiumokon a magyarországi emlékanyagban is fellelhető. Kőszoborban tisztelni a nemesi családok hölgy tagjait azonban mégsem vált általánossá Európa más régióiban. Ebben az új szemléletben és általában a cseh funerális művészet befolyásolásában élen járt Boroszló és környéke. A Redern család 16-17. század fordulóján keletkezett síremlékei (Friedland/Frydlant) a manierista stílust és az új típusú funerális szemléletet közvetítették a Cseh Korona országai felé. Külön érdekességet rejteget Melchior von Redern udvar-párti nagyúr 1605 és 1610 között keletkezett fali síremléke. A síremlék két tartóelemét két meggörnyedő török figura alkotja. A szobrász, Gerhard Hendrick a család kérésére ezzel a két alakkal kívánta érzékeltetni, hogy az elhunyt a törökök elleni diadalmas küzdelmekből is kivette részét. Tomas Knoz A morvaországi nemesség sírhelyei és sírkápolnái a reneszánsztól a barokkig. Tézisek a problematikához című tanulmánya tipizálja a morvaországi nemesség temetkezési szokásait. A szerző igen elterjedtnek ítéli azt a szokást, hogy a morvaországi nemesek zöme a 16. században az uradalmi központokkal egybeeső plébániatemplomokban alakított ki sírhelyet magának. Érdekes, hogy az I. Miksa által Innsbruckban kialakított Habsburg funerális panteon párhuzamaként tünteti fel a morvaországi nemesi elit temetkezési kultuszában — mint központot — Doubravnik templomát. Itt a morvaországi katolikus világi előkelők népes csoportja nyert végleges nyughelyet. A fehérhegyi csatát (1620) közvetlenül megelőző korszakban terjedt el az a szokás, hogy az evangélikus és katolikus nemesek sírkápolnáikat kastélyaik tartozékaként alakították ki. Ez a szokás új erőre kapott a 18. században. II. Michael Johann von Althann így építtette meg sírkápolnáját Joseph Emanuel Fischer von Erlach építésszel 1730 táján (Frain an der Thaya, Vranov nad Dyjí). A katolikus nemesség számára — amely a fehérhegyi csata után a morvaországi nemesség mintegy harminc százalékát képviselte —, adott volt a nemzetségi kolostorokba való temetkezés lehetősége. Brünn, mint tartományi központ szintén vonzó volt a morvaországi nemesek számára. Ezt bizonyítja Johann Georg von Metzburg 1698-ban keletkezett manierista-barokk síremléke is (Brünn, Jacobskirche). A kivételes esetek közé tartozott a szabadon álló sírkápolnák építése. Ilyen az Austerlitz közelében ma is álló, Kaunitz hercegi család által 1773 és 1790 között emelt — barokk-klasszicista elemeket tükröző — sírkápolna. A konklúzió szerint Morvaország, mint a nagy „átmenő forgalmú tartomány" fogékony volt — a funerális nézetek tekintetében is — a különböző nyugati kulturális elemek befogadására. A kötet utolsó tanulmánya, Pálffy Géza A nemesi temetkezési kultúra és a síremlékek típusai a Magyar Királyságban a 16-17. században című írása, miként ezt egy nemzetközi konferencián illik, elhelyezi a funerális hagyományokban élenjáró magyar nemesség szerepét a dunai Habsburg Monarchiában. Már Benda Kálmán is megvonta azt a mérleget, hogy a magyar rendiség — a cseh mellett — a monarchia legerősebb politikaformáló csoportja volt. A szerző hangsúlyozza, hogy a magyarországi lakosság mintegy 2,5-3 százalékát képező nemesség és ezen belül az a körülbelül 50 mágnási família jelentette azt a politikai, katonai és gazdasági elitet, amely az ország irányításában vezető szerepet játszott. E főúri családok tagjai a főkapitánysági posztokra jutva, magánhadseregük által erősítve nehezen korlátozható hatalomra tettek szert. A mágnások általában keveset időztek Bécsben. Mégsem mondható, hogy egyesek ne kötötték volna magukat — a funerális kultuszok területén is — a császárvároshoz. Pálffy Pál nádor (1649-1653) például végakaratában szívét egy szelencébe zárva a bécsi kapucinusokhoz rendelte. A zöm azonban az uradalmi székhelyeken, kastélykápolnákban, a család által támogatott vagy alapított templomokban, kolostorokban alakíttatta ki végső nyughelyét. A szerző mindegyik típusra oly gazdag ismeretanyagot hoz, hogy a konkrét példák felsorolása szétfeszítené a recenzió kereteit. A szétszórt, ám a Magyar Királyság uradalmi központjaival és városaival mégiscsak egybeeső nemesi temetkezési helyek mezejében a legrangosabbnak tartott nyughely minden kétséget kizáróan a királykoronázó város, Pozsony Szent Márton temploma lett. Itt, a szentélyben állt Pálffy Miklós szobordíszes mauzóleum-építménye, amelyet a tizenöt éves háború hőse emlékére özvegye, Fugger Mária ké-