Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Macht und Memoria. Begräbniskultur europäischer Oberschichten in der Frühen Neuzeit (Ism.: Szabó Péter) 1582

1584 TÖRTÉNETI IRODALOM mát nyerni és a római császársággal való folytonosságukat felmutatni. A császári politika körmönfont szimbólumokkal fejezte ki a hatalmához szükséges múltbéli kapcsolatokat. A 983. december 7-én meghalt II. Ottót a római Szent Péter bazilika előterében például abba a szarkofágba temették, amely állítólag Hadriánusz római császáré volt. A német-római császár ezzel a temetkezési „ötlettel" próbálta kifejezni igazodását a római császárok politikai-kulturális örökséghez. Majd 900 évvel II. Ottó császár római temetkezése után 1878-ban II. Viktor Emanuel piemonti királyt — 1861-től Itália első királyát — szintén Rómában, a Pantheonban temették el. Temethették volna korábbi székhelyén Torinóban is, de mivel uralma idején létrejött az egységes Olaszország a Caput mundi, Róma — mint választott hely —jobban kifejezte II. Viktor Emanuel politikai céljait. 983 és 1878 között Róma főtemplomai a pápák szinte kizárólagos nyughelyeivé váltak. A pápaság nem sok tisztelettel közelített II. Ottó temetkezési hagyományához. V Pál pápa lebonttatta II. Ottó szarkofágját, és fedőlapját egy keresztelőmedence elemeként használták fel. A pápák viszont szívesen vették a lemondott, mellőzött, száműzött katolikus uralkodók Rómába irányuló temetkezési igényeit. A Stuartok például szép számmal találtak végső nyughelyeket a Szent Péter székesegyházban. A római katolikus egyház központja mintegy befogadta menekültjeit. Fontos hangsúlyozni, hogy a pápák végső nyughelyei a középkortól az újkorig nem koncentrálódtak csupán a Szent Péter székesegyházra, mert Róma nagy bazilikáiban is több pápasír található. A pápaság funerális hagyománya szinte „lefedte" és uralta Rómát. Az örök város nyilvánossága — amely nem utolsó sorban külföldiekből tevődött össze — így messze országokba is elvitte a pápaság tekintélyének hírét. Arne Karsten A bíbornoki kar egyesítése? A 17-18. századi velencei kardinálisok emlékművei Rómában című írása a kiváló szerkesztői munkának köszönhetően új adatokkal támasztja alá az előző tanulmányban felvetett gondolatokat. Róma, az örök város Itálián belül élvezett funerális jelentősége oly vonzó lehetett a félsziget főpapi társadalmára nézve, hogy még a velencei származású bíborosok is Róma templomaiban kívántak síremléket állítani. Az ez irányú törekvések azt is bizonyították, hogy a bíborosi testület tagjai holtukban is egy kardinálisi közösség tagjaiként próbálták magukat feltüntetni a mindenkori pápák mellett, Rómában. Ez a temetkezési kultúra szimbolikus értelemben azonban legalább kétrétegű. A kardinálisok ugyanis ténylegesen Velence „nemzeti templomába" a San Marcóba temetkeztek, és képletes síremlékeik Rómában a velencei síremlékek típusát követték. Ezen kívül a lagúnák városából elszármazott velencei bíborosok családjuk rangját is emelték a római reprezentációval. Ronald G. Asch Temetkezési kultúra főváros és vidék között. Angol temetések és síremlékek az udvar körzetében (1550-1660) című tanulmánya arra világított rá, hogy a westminsteri apátság, mint az angol királyság funerális panteonja, — bár látszólag logikus lenne — nem jelentett egyben udvari reprezentációt is. Az angol udvari nemesség szívesebben választotta az uradalmi központjaikban megnyitott sírhelyeket, ahol az ősök sírja közelében a család vérségi kontinuitását hangsúlyozták. A kötet kiváló szerkesztésének köszönhetően az udvar körzetében történő temetkezést rögtön megszemlélhetjük francia relációban is. Régis Bertrand A francia nemesség síremlékei az Ancien Régime alatt. Jogi státus, társadalmi és politikai jelentőség című írása ugyanis elmondja, hogy a párizsi templomok által kínált végső nyughelyek azok számára voltak roppant kelendőek, akik magas hivataluk vagy a fenség által méltányolt tetteik miatt a francia királyi udvar közelében — képletesen „kötelékében" — akartak reprezentálni. A nemesség legmagasabb rétegein és a hercegeken kívül azonban a nemesség középrétegei meglehetősen szerény reprezentációt fejtettek ki Párizs templomaiban, a kolostorokban és a vidéki uradalmi központokban kialakított sírhelyeken. A síremlékekről sokszor még az epitáfium is hiányzik. Ezt az egyszerű temetkezési kultúrát a nemesség alacsonyabb szintjein a szerző Franciaországra jellemző specifikumnak ítéli meg. Ugyancsak speciális problémára hívta fel a figyelmet Ewald Frie Az uralkodói jogar, a nemesség körei, a király öltözéke. A brandenburgi nemesség temetkezési magatartásáról a 18. században című tanulmányában. A szerző mélyreható elemzést nyújtott a porosz társadalmi elit szerkezetéről, melynek lenyomata a temetkezési kultúrában is megragadható. Mint leszögezte: I Frigyes Vilmos (1701-1713) saját nemességétől független „uralkodói jogart" alkotott. Államában a miniszterek és tanácsosok fele nem nemesi származású volt. A király ugyanakkor erősítette a vidéki nemesség társadalmi-politikai erejét. Ezt hívták porosz kompromisszumnak. I. Frigyes mindezek mellett államának militarizálására fordított a legtöbb gondot: a katona-király öltözékébe bújt. E törekvése megmutatkozott a temetkezési kultúra területén is, amely a militáns repre-