Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Dávid Géza: Pasák és bégek uralma alatt. Demográfiai és közigazgatás-történeti tanulmányok (Ism.: Sudár Balázs) 1579

TÖRTÉNETI IRODALOM 1581 tanulmány követi, amely a dél-dunántúli török közigazgatás változásait követi végig, különös tekintettel az elnevezések és a fennhatósági területek változásaira, a rövidéletű bégségek és pasaságok kérdéseire, illetve a török és magyar közigazgatási struktúrák összeegyeztethetőségének problémájára. A tanulmány végén két, a Dél-Dunántúl történetében meghatározó szerepet játszó török főember életpályáját vázolja: Tirjáki Haszan és Hadzsi Haszan pasákét. (Tegyük hozzá: ez utóbbi nem más, mint a pécsi Jakováli Haszan pasa-dzsámi alapítója.) A négy soron következő tanulmányban Dávid Géza négy szandzsák (Veszprém, Mohács-Pécs, Szigetvár, Arad-Gyula) 16. századi bégjeit veszi sorra. Nagy precizitással törekszik az egyes tisztségviselők hivatali idejének megállapítására, üdítő ellentétet képezve a korábbi publikációk többnyire csak odavetett, leginkább vélekedéseken alapuló adataival (tisztelet a persze kivételnek). Dávid Géza két kérdésre figyel különösképpen: vajon mennyi ideig maradt helyben egy középvezető? Az eredmények szandzsákonként változtak. Veszprém egyetlen bégje 6 évig regnált. Gyulán két év, Szigetváron 20, Mohács-Pécsen 19 hónap körüli az átlag. A számok persze egészen nagy szélsőségeket takarnak, amelyeknek skálája a néhány naptól a tíz éves időtartamig terjed. A másik kérdés, hogy e vezetők milyen körben mozogtak, tekinthetők-e kimondottan hódoltságiaknak vagy sem? A vizsgálatok alapján inkább helyiek voltak, többnyire magyarországi vagy boszniai posztokról érkeztek ide, és ugyanezen területen léptek karrierjük során tovább. Dávid Géza nagy súlyt fektet az egyes tisztségviselők jövedelmeinek tisztázására is. Ez nem csak anyagi erejük, gazdagságuk vizsgálata szempontjából fontos, hanem mutatja egymáshoz viszonyított rangsorukat, sőt birodalmon belüli helyzetüket is. Két jeles, a hódoltság történetének első szakaszában igen meghatározó személy életpályáját részletesen is bemutatja a szerző. Egyikük, Kászim, Jahjapasazáde Mehmed bégnek — Buda leendő harmadik pasájának — vojvodájaként kezdte pályafutását, majd a pécsi bégségig küzdötte fel magát. Nagy tapasztalatainak köszönhetően azután 1551-ben a budai pasai rangot is elnyerte. 1552-ben rábízták az újonnan elfoglalt temesvári tartomány megszervezését, majd újra Budán találjuk. Élete végén elképzelhető, hogy ismét Temesváron tevékenykedett. Minthogy egész életútja a hódoltsághoz kötődik, nem meglepő, hogy vallási-kulturális alapítványai is itt találhatóak. Ezek közül a Pécs főterén ma is álló, bár katolikus templommá alapított Kászim pasa-dzsámi a legjelentősebb, amely birodalmi mércével mérve sem számított kicsiny alkotásnak. Szintén a Jahjapasazádék klánjához tartozott Dervis bég, a második budai helytartó, Kücsül' Báli pasa fia. Szolgálati idejének jelentős részét Szegeden töltötte, és a hozzá intézett szultáni parancsok tükrében igen tekintélyes hódoltsági vezetőnek számított; nem véletlen, hogy több szandzsák összeírását is éppen rá bízták. Ó is szívén viselte szűkebb pátriája vallási és szociális életét, a család fészkében, Jagodinán építtetett dzsámit, fürdőt, szegénykonyhát és karavánszerájt. Egy rövid tanulmányában ugyanakkor Dávid Géza egy eddig nem ismert budai beglerbégre hívja fel a figyelmet. Az utolsó budai pasa, Abdurrahmán Abdi tevékenységét ugyanis egy rövid időre, talán csak egy hónapra megszakította a Szarhos ('részeges') melléknevet viselő Ahmed regnálása 1685 novemberében-decemberében. így a budai pasák listája az eddigi 99-ről 101-re emelkedik. Egy újabb írás röviden, elsősorban az eddigi szakirodalomra támaszkodva ismerteti a legjelentősebbnek nevezhető, de mindenképpen a leghosszabb ideig regnáló budai pasa, Szokollu Musztafa (1566-1578) életpályáját. E tanulmány mellett kapott helyet a Balassi János török kapcsolatait elemző cikk is. Dávid Géza felfedezett ugyanis két bejegyzést a szultáni tanácsban 1571-1572 során megtárgyalt ügyekről vezetett naplóban, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a királysági főúr szoros kapcsolatot tartott fenn az oszmánokkal, rendszeresen ellátta őket titkos információkkal, sőt, a teljes meghódolást is felajánlotta, talán kétszer is. Lehet, hogy mindez csak politikai manőverezés volt, Balassi mégis rajtavesztett: 1575-ben a feljebb említett Szokollu Musztafa bevette a főúr családi várait, Kékkőt és Divényt. Dávid Géza precíz és mindig tárgyszerű írásaiban egyfelől igyekszik szembeszállni a török hódoltság történetét körüllengő toposzokkal, másfelől hatalmas mennyiségű, eddig nem ismert, új adattal gazdagítja kora újkori történetírásunkat. A szerző a sokszor igen nehézkes — legalábbis nehezen olvasható — témákról is rendkívül logikusan, jól áttekinthetően ír, a könnyebb érthetőséget pedig számos térképpel és táblázattal segíti. Dávid Géza gyűjteményes formában megjelent tanulmányai így szilárd, kiválóan használható alapot képeznek a későbbi kutatásokhoz, de haszonnal forgathatják őket a történelem szakokon tanuló diákok is. Sudár Balázs