Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Dávid Géza: Pasák és bégek uralma alatt. Demográfiai és közigazgatás-történeti tanulmányok (Ism.: Sudár Balázs) 1579

1580 TÖRTÉNETI IRODALOM kossága, a törökkor előtti számhoz képest még talán emelkedett is; 4 millió körül mozoghatott. Erősen megváltozott viszont az etnikai arány: a lakosságnak jobb esetben is csak a fele volt már magyar. Ez az összlétszámot tekintve is csökkenést jelent, nem is beszélve a másfél évszázad kieső növekményéről. S bár úgy tűnik, hogy a nyelvi határok a 17. század végéig nem változtak lényegesen, az arányok eltolódása már a későbbi, jól ismert eseményeket előlegezi meg. A fejezet további tanulmányai egy-egy részkérdést járnak körül, mégpedig nagy alapossággal. Dávid Géza a sok szempontból különleges, 1559-ben készült összeírás alapján elemzi például a budai szandzsák népességének költözési szokásait. A szerző táblázatok sorában tárja elénk a török összeírásból kihüvelyezhető információkat: adatokat kapunk az otthonmaradók, az ismert és az ismeretlen helyre költözők arányáról, vagy a nős és a nőtlen férfiak, illetve a városi és falusi lakosok költözési hajlandóságáról. Szemléletes vázlatsorozat mutatja be — településenként (!) — a vándorlások mértékét, irányát és távolságát. A végső tanulságokat két térképen foglalja össze a szerző, amelyekre az elvándorlók számát és arányát vezette fel. A végeredmények meglepőek: a budai szandzsákban 1546 és 1559 között csak a lakosság 8,2 %-a vándorolt el (ez évi 0,63 %-ot jelent), és csak elenyészően kis részül költözött a hódoltságon kívüli területekre. Míg ez idő tájt az átlagos hódoltsági falunagyság 125 főben határozható meg, a falvak több mint feléből csak 1-5 fő távozott 13 év alatt - miközben új letelepedők is érkeztek. A települések közel harmadából egyáltalán nem költöztek el a lakosok. A költözők java része 15-20 km-es körzetben vándorolt. A migráció az egész szandzsákban meglehetősen egyenletesnek tűnik, talán csak a Zagyva, a Tápió és a Galga vidékén, valamint Vác környékén láthatunk nagyobb aktivitást. Mindez átlagosnak tekinthető, ezen adatok alapján nem gondolnánk, hogy éppen ez az időszak a török berendezkedés kialakulásának, az új struktúrák létrejöttének a kora. Két tanulmány apró részletekbe menően mutatja be a Békés-megyei Elek, valamint a későbbi Békéscsaba területén fekvő falvak törökkori történetét. Itt a táblázatokban elvont számadatok helyett valós nevekkel, termésértékekkel, adóösszegekkel találkozhatunk, hús vér emberek történetének lenyomatai állnak előttünk. A tanulság megint csak az, hogy a korábbi szakirodalomban olvasható lehangoló képen bizony módosítani kell, a települések a török fennhatóság ideje alatt is élték mindennapi életüket, sőt, néha még gyarapodtak is, lakosaik jelentős része helyben maradt. Valószínűleg tévesnek kell tekinteni a falvak gyakori elnéptelenedésére vonatkozó nézeteket is. A 17. század persze e vizsgálatok esetében is meglehetősen homályos korszaknak tűnik még. Rövidebb tanulmányok erejéig Dávid Géza a hódoltság jelentős városainak, Budának és Esztergomnak a történetét is bemutatja. Igazi újdonságot ezekben is a demográfiai számítások jelentenek. A hódoltság előtti időszakban 8000 fősre becsült főváros a 16. század végén is 7000-7500 embernek adott otthont, és nagy valószínűséggel a 17. században sem csökkent. Etnikailag a németek távozása, és a délszlávok beköltözése érdemel kiemelt figyelmet. Ezzel szemben Esztergomban teljes lakosságcsere ment végbe, a garnizonná alakított városba 3-5000 főnyi, javarészt délszláv népesség került. Esztergom történetével kapcsolatban további érdekes adatokat is közöl a szerző, például az 1543. évi foglalás és az 1685. évi visszavétel kapcsán. A sort a temesvári vilájet 18. századi történetéhez kapcsolódó tanulmány zárja. Dávid Géza itt több kérdésben szolgáltat újabb adatokat, szól az őrség létszámának alakulásáról, a vár javításairól, a lőportermelés beindításáról. Ez esetben is szembeszáll azzal a történetírásunkban elterjedt nézettel, miszerint a törökkor végére a Temesköz szinte teljesen elnéptelenedett volna: véleménye szerint akár 200 000 fő is élhetett e területen. A térség etnikai arculatának megváltozását szintén másképp látja: már a legkorábbi török összeírásokban is alig bukkan fel magyar név, a szerbek és a románok valószínűleg már a török hódítás (1552) előtt döntő súlyra tettek itt szert. A második tematikus rész a Közigazgatás-történet címet viseli, és jobbára a török vezető réteggel, a bégekkel és a pasákkal foglalkozik. Az első tanulmány a hódoltság legnagyobb tekintélyének, a budai pasának a jövedelmi- és birtokviszonyait kíséri végig a 16. század folyamán. A pasák átlagosan egy millió akcse bevételre számíthattak, ami birodalmi mércével mérve nem számított túlságosan magasnak. Ezt azonban ellensúlyozta a tartomány katonai-politikai súlya, amelynek eredményeképpen Buda az ún. „nagy beglerbégség"-ek közé tartozott, és kimondottan vonzó posztnak számított. Dávid Géza külön kitér a jelentős jövedelmi forrásnak számító hódoltsági városok birtoklásának kérdésére. Ezek döntő többsége szultáni kézben maradt, és ami igen meglepő, a térség irányítójának, a budai pasának alig jutott belőlük. Egy rövid forrásközlés erejéig Dávid Géza a budai szandzsák első javadalombirtokosairól is megemlékezik, akik 1542 szeptemberében kapták meg kiutalásaikat. Ezt egy nagyobb lélegzetű