Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ein Zweigeteilter Ort? Hof und Stadt in der Frühen Neuzeit (Ism.: Dominkovits Péter) 1575

1578 TÖRTÉNETI IRODALOM jesítő egyházi, világi személyek feljegyzéseiről - például Casimir Feschot (1640-1720) bencés szerzetes leírásáról. Többen az udvar és város, illetve a városi polgárság viszonyrendszerét is értékelték. így a konstantinápolyi követségbe tartó lord Henry Howardot kísérő John Burby - aki 1664-ben járt Bécsben - a polgárság udvariasságát egyértelműen az udvar hatásának tulajdonította, és magát a polgárságot az udvar „meghosszabbított kezeként" értékelte. A társadalmi állás, műveltség, világlátás szabta differenciált, egyéni képet jól illusztrálja a francia követ udvari káplánjaként 1715-1717 során Bécsben szolgált Georg König minorita szerzetes esete: míg a bécsi udvarról, mint uralkodói rezidenciáról, pozitív képet alkotott, a nagyvárost bibliai Babilonként negatívan állította be. Tersch a különböző típusú leírások adatszerű információit elemezve rámutat: míg a 17. századi leírásokban az udvari tér a jelentősebb, a 18. századiakban az urbanizációs fejlődés jelei is megtalálhatók. (Ezek a rezidencia-lét és a városfejlődés kölcsönhatásai is lehetnek, pl. úthálózat, közvilágítás stb.). De a leírások szerint a köz-és kulturális élet is megoszlott: a társadalmi nyilvánosságban egyre nagyobb szerepet játszik a kávéház (1720 körül mintegy harminc), a kultúra területén az opera egyértelműen az udvari reprezentációs művészet részét képezte, a színház (Kürtnerthomál) pedig a polgári közép- és felsőrétegek szociális tartalmú művészete lett. Rouven Pons (Drezda) szervesen e tanulmányhoz csatlakozva a diplomáciai élet színfalai mögé tekintve, az 1680-1710 között Bécsben élt követek mindennapjait mutatja be. Hangsúlyozza: miképpen a diplomaták között a lakásviszonyokban, „udvartartásban" hierarchikus különbségek álltak fenn, úgy az egyes követségek is differenciált társadalmi, vagyoni státusú személyekből álltak. (így például a polgári származású követek integrációja nehezebb lehetett.) Többen párhuzamosan több funkciót is elláttak (például August Christoph von Wackerbarth szász-lengyel diplomata 1697-ben követi tiszte mellett a szász csapatok magyarországi intendánsa is volt), de mindegyiküket jellemezte az alábbi fontos jelenség: mozgásterük, kapcsolatrendszerük, reprezentációjuk nemcsak az udvarra, hanem Bécs város polgári-nemesi szféráira is kiterjedt, minél jobban igyekeztek kihasználni a város adta lehetőségeket. Az eltérő forrásviszonyok az elemzés különböző perspektíváit mutatják: 1700 körül Johann Georg Rauchbar hessen-darmstadti követ számára az udvar tagjaival, követekkel, ügyvivőkkel, katonákkal zsúfolt barokk Bécs a szállásproblémák miatt cseppet sem volt vonzó. A milánói kormányzó fiatal és tapasztalatlan megbízottjának, Johann Georg Martini von Martinsberg 1697-1698. évi naplója a követi állás mélyrétegeibe enged bepillantást: ez alapján a társadalmi-információs kapcsolati hálózat kiépítésének lépcsőfokai, meghatározó személyei (pl. patrónusok Leopold Friedrich Monteccuccoli, Caprarák), a kényes információk cseréjének helyei és alkalmai (pl. ebédek), a követi élet mindennapjai (pl. szállás* és étkezési költség) rekonstruálhatók. Pont ez utóbbi információcsoport erősíti azt a megállapítást, hogy a diplomaták reprezentációja (pl. kocsihasználat) is hatással volt Bécs városának infrastruktúrájára és foglalkozásszerkezetére. Túlzás nélkül állítható: Martin Scheutz (Bécs) a bécsi császári udvar húsvéti ünnepkörhöz kötődő, nagycsütörtöki (Gründonnerstag) kegyes szertartását, az uralkodócsalád tagjai által a kiválasztott szegényeken végrehajtott lábmosást szinte monografikus igénnyel dolgozta fel. A szerző elemzi az uralkodói gesztus (a szegények lábmosása) teológiai gyökereit (János evangéliumában található Jézus cselekedete, amely a humanista szerzők szerint a bűnöktől való megtisztulást szimbolizálja), és a kora középkorra visszatekintve az egyházi és világi, udvari előzményeket. Bár a 15. századi Németalföldön széleskörűen elterjedt az uralmon lévők eme kegyes gesztusa a szegénység felé (például a brabanti udvarban), de az eddigi kutatások szerint I. Miksa udvarában e szertartást nyilvánosan még nem gyakorolták. V Károly német-római császár uralmi reprezentációjának ugyanakkor — valószínűleg pápai előképre visszamenően — már részét képezte a szertartás (például az 1521. évi wormsi, ill. az 1532. évi regensburgi birodalmi gyűlésen). Egy 1588. évi számadásban „tizenkét apostol"-ként rögzítették e hagyományt, amely a 16. század utolsó harmadában (1576) a bajor fejedelmi udvar rituáléjába is bekerült: ott 1594-től 1918-ig folyamatosan megfigyelhető. A bécsi császári udvarban 1620-tól a 20. század elejéig találkozhatunk az uralmi reprezentáció e formájával, amely ráadásul az ellenreformáció időszakában speciális jelentőséggel bírt, és a kora újkori bécsi udvar egyik legfontosabb nyilvános szertartása volt. A ceremóniát, technikai lebonyolítását, hatókörét és ezek változásait (például II. József korlátozásait), illetve nyomtatványokon keresztül a kegyes cselekedet propagandában betöltött jelentőségét a szerző gazdagon adatolva mutatja be. Végül Thomas Just (Bécs) Koldusok: rezidencia és szegénység című tanulmánya Bécs rezidencia-várossá válásának árnyoldalaiba enged bepillantást. Fő vizsgálati szempontját, miképpen