Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ein Zweigeteilter Ort? Hof und Stadt in der Frühen Neuzeit (Ism.: Dominkovits Péter) 1575

TÖRTÉNETI IRODALOM 1577 molás (517.478 forintos személyi költség, amelyhez 1675-ben 1600 fős udvari személyzet tartozott) és az egykorú statisztikai publicisztika (Hörnigk) elemezésével válaszol. A másik kérdéskörre a szakirodalom összegzésével jelzi a meghatározó kereskedelmi trendeket (pl. a 17. század első harmadának deficitjét), az udvarba kerülő legfőbb árufélék származási helyét (pl. trieszti kereskedők által szállított déligyümölcsök, tenger gyümölcsei, holland és angol szövetek stb.). Tanulmányából egyértelműen kitűnik: az udvar egyenes vagy közvetett úton a város kiemelkedő jelentőségű munkaadója volt. Herbert Haupt (Bécs) tanulmánya egy hosszú távú adatgyűjtés része: a kora újkori bécsi kézműipar különleges megjelenési formáját tanulmányozza az udvar és az általa szabaddá tett kézműipar kapcsán. Az 1980-as évek óta művelt kutatási téma vizsgálati körét először csak az udvar által foglalkoztatott művészekre korlátozta, de ma már ismert, hogy az udvar által foglalkoztatott, a céhes kereteken kívül levő kézművesek köre ennél jóval kiterjedtebb. Számukra az első rendtartást 1572-ben II. Miksa császár adta ki. Míg ez 72 mester számára szólt, a Birodalmi- és az Osztrák Udvari Kancelláriától, illetve az udvari főmarsall hivatalától nyert szabadalmak révén II. Rudolf és I. Mátyás császár uralkodása idején már 500 fő tartozott e körhöz. E szabadsággal rendelkező személyek az udvarnak igen különböző, speciális szolgáltatásokat végezték, Európa számos országából, közöttük jelentős részben a különböző Habsburg koronatartományokból származtak (pl. észak-itáliai és svájci kőművesek, svájci óraművesek, francia aranyművesek, szakácsok, magyar gombkötők és csizmadiák). Legfontosabb kiváltságuk egyike a vámmentesség volt. Míg az eddig említett tanulmányok az udvar és a város kettősségéből származó viszonyrendszert vizsgálták, Peter Rauscher (Bécs) munkája egy újabb fontos témakörbe kalauzolja az olvasót. A (második) zsidó gettó császári udvarhoz, illetve Bécs városhoz fűződő viszonyát, kapcsolatait és konfliktusait mutatja be 1625-től, a II. Ferdinánd parancsára relatív autonómiával rendelkező „város melletti zsidó város" létrejöttétől az 1670-es elűzetésig. Az alapos historiográfiai bevezetést, valamint a forrásdeficit, illetve a továbbkutatási lehetőségek (pl. kulturális és szellemi élet) érzékeltetését követően a zsidó közösség bécsi udvar-város közötti gazdasági, pénzügyi kapcsolatrendszerét vizsgálja az 1610-1620-as évek fordulójától. A bécsi zsidóság udvarhoz kötődő pénzügyi, kereskedelmi tevékenysége (szövetkereskedelem) különösen a 17. század középső harmadában bírt nagy jelentőséggel - például még a győri végvidéken a hadsereg ellátása terén is. A toleráns, gazdaságilag prosperáló időszakban (1630-1650-es évek) a privilegizált udvari zsidók köréből helyi zsidó elit alakult ki (Jakob Fränkl, Zacharias Mayr). A privilegizált udvari zsidók hiteléletben, ezüst- és arany-, illetve ló- és terménykereskedelemben játszott szerepét a szerző gazdagon adatolva ismerteti. A császári udvarhoz fűződő viszony másik oldalát, a zsidóság taxáját, továbbá a bécsi városi közigazgatás területén tevékenykedő zsidók között kialakult gazdasági konfliktusokat is bemutatja. E konfliktushálót bonyolítják közösségen belüli konfliktusok is (például Hirschl Mayr esetében). A különböző pénzügyi botrányok és a várossal kiélesedő konfliktusok az 1660-as évek végére egy, a gettó felszámolására törekvő, jó udvari kapcsolatokkal rendelkező összetett társadalmi csoport létrejöttéhez vezettek. A Habsburg udvar és a neki helyet adó Bécs városa a 17. század során dinamikusan fejlődött, az uralkodói reprezentáció és a nemzetközi diplomácia egyik meghatározó európai helyszínévé vált. E jelenségeket és a várost, mint a különböző típusú reprezentációk színterét, eltérő vizsgálati szempontokból három tanulmány mutatja be. Harald Tersch (Bécs) a regionális igazgatási és kormányzati funkciókat ellátó Bécs városából az európai politika egyik meghatározójává vált császári rezidenciát két, eltérő jellegű forrástípus, a szélesebb nyilvánosság számára készült útirajzok, útikönyvek, illetve a korlátozott nyilvánosság részére íródott követjelentések alapján vizsgálja. Irodalmi műfajként városvezető Bécsről viszonylag későn, a 18. század elején jelent meg. E művek mércéje, Johann Basilius Kühelbecker türingiai jogász 1730-ban napvilágot látott 884 oldalas [!] műve (Allerneuste Nachrichten...), amely az utazók és érdeklődők számára kétpólusú képet ad Bécsről: egyrészt a térben elkülönülő udvart a ceremóniáival, másrészt a várost írja le. Ez a szemlélet a 17. századi „professzionális" és „amatőr" leírásokban gyökerezik. Az ősforrás valószínű Martin Zeiller (1589-1661) nevezetes Bécs-leírása, amelyet saját tapasztalatai és korabeli publicisztikák mellett az 1631-ben Bécsben szolgált, pfalz-neuburgi származású Hieronimus Welsch (1612-1665) is beépített 1658. évi, lexikonszócikkhez hasonló munkájába. Ugyanez a szemlélet figyelhető meg az 1661-1662. évi Európa-utazás során Bécsbe is ellátogató svájci polgárok (négy egykori katona) városleírásában is. Míg a 17-18. századi „professzionális" Bécs-leírások kettősségét az udvar és a város közötti egyensúlyra törekvő ismertetés jellemezte, ez nem mondható el a követek mellett szolgálatot tel-