Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Karády Viktor - Kozma István: Név és nemzet. Családnév-változtatás; névpolitika és nemzetiségi erőviszonyok Magyarországon a feudalizmustól a kommunizmusig (Ism.: Kápolnai Iván) 1322

TÖRTÉNETI IRODALOM 1323 Az 1880-as évektől a névváltoztatási mozgalom politikai és társadalmi támogatást is kapott a Központi Névmagyarosítási Társaság megalakulásával 1881-ben, s ez tovább erősödött az egységes magyar nemzetállam megvalósítását célul tűző Bánffy Dezső kormányzat alatt, amikor az asszimilációs folyamat is meggyorsult. A 19. század középső harmadában, 1834-1866 között, az engedélyezett névváltoztatások 100 alatti átlagos évi száma 1867-1880 között közel 200-ra, 1881-1894 között 800 fölé emelkedett, 1895-től 1918-ig — a világháború alatti csökkenés ellenére is — mintegy 2500-ra. Ezen belül a csúcsot a négyéves Bánffy kormányzat utolsó szakasza, az 1898. év jelentette: a több mint 6700 engedélyezett névváltoztatási kérelem nagyrészt az államtól függő közszolgálati alkalmazottak köréből származott. A századforduló körüli években a névváltoztatások több mint 50%-a, korábban is közel fele a zsidóságból került ki, összhangban azzal, hogy — becsült adatok szerint — a 19. században a zsidóság asszimilációja volt a legnagyobb mértékű. Utánuk a német és szlovák római katolikusok következtek a névváltoztatási mozgalomban, az evangélikusok elmaradtak, a görög katolikusok, még inkább a görögkeleti szerbek és különösen a románok ellenállása volt a legszembetűnőbb. Kitűnik az is, hogy a főképp a fővárosra és a nagyobb városokra, azok mozgékonyabb ipari, kereskedelmi, tisztviselői rétegeire korlátozódó névmagyarosítási mozgalomból szinte teljesen hiányzik a korabeli aktív népesség több mint kétharmadát kitevő „őstermelő" lakosság, a földjéhez kötődő falusi parasztság. A történeti Magyarország népességének a többsége a század elején még nem magyar anyanyelvű, „aliogén" hátterű volt, a trianoni államhatárok között a nem magyar anyanyelvűek aránya alig haladta meg a 10%-ot, s ez tovább csökkent a következő évtizedekben. Nem volt azonban magyar nevű a hivatalnoki elit és az értelmiség kétharmada, a fővárosi lakosság közel fele. A több évtizede folyó névmagyarosítás a magyarországi népesség névanyagának megoszlásában alig eredményezett változást. Az 1834-től 1918-ig engedélyezett 76 ezer névváltoztatás másfél százezernél kevesebb személyt érintett. Az 1919-1944 közötti negyedszázadban engedélyezett mintegy 125 ezer névváltoztatás révén negyedmillió személy családneve változott meg., s ennek több mint 95%-a névmagyarosítást jelentett. Az első világháborút követő forradalmak után visszaesett a névváltoztatási mozgalom, s azon belül is megszűnt a korábbi zsidó többség. 1930 körül élénkült meg az aktív névmagyarosítási politika, a társadalom arculatának magyarosítására irányuló törekvés, a nemzeti egység jelszavával. Az 1933. július végi belügyminisztériumi rendelkezés lényegesen olcsóbbá, egyszerűbbé és gyorsabbá tette a névváltoztatási eljárást. A millenniumi kormánypolitikához hasonlóan, az új rendelet ugrásszerűen megnövelte a névváltoztatások számát. Az 1920-1932 közötti időszakban a kérelmek lassan növekvő, de csak 800 körüli évi átlagával szemben az 1934. évi közel 40 ezer engedélyezett névváltoztatással a mozgalom kimagasló csúcsot ért el. Az 1933-1938. évi átlag is 13-14 ezer volt. A mozgalom másfél évszázadából erre a hat évre esett az összes névváltoztatás mintegy harmada! A közhivatalok és közüzemek tisztviselői és munkásai, a kormányzattól kisebb vagy nagyobb mértékben függő személyek a közszolgálati szférában a kérelmezők abszolút többségét képviselték. Az 1920-ban alapított Vitézi Rend várományosaitól is elvárás volt a szép magyar név. Látványosan megnövekedett a fegyveres erők tagjainak névmagyarosítása is. Az 1930-as évek derekától számítható német orientáció, majd a „népi német" Volksbund szervezet térhódításával egyidejűleg is nőtt azonban a német hátterű névmagyarosítási kérelmek száma. A zsidók névmagyarosításban megnyilvánuló nominális asszimilációját viszont fokozatosan korlátozta a kormányzat. Az 1938-1941 között átmenetileg visszatért területek közül a Délvidéken volt az összes lakossághoz viszonyítva a legnagyobb arányú a névmagyarosítás, a Bácskába telepített bukovinai, moldvai és besszarábiai csángók révén. A korszak vezető történésze és jelentős hatású publicistája, Szekfű Gyula azonban a szervezett névmagyarosítási mozgalmat, a társadalom névbeli „egyöntetűségé"-re irányuló törekvést nemzeti illúziókergetésnek, eredeti céljával éppen ellentétes hatásúnak minősítette. A második világháborút befejező évben, a zsidóságot ért veszteségek után, a német lakosságot fenyegető kényszer-kitelepítésekkel és a szlovák-magyar lakosságcserével is összefüggésben, az 1934. évi kiemelkedő csúcs után a legtömegesebben kérték a német és szláv nevük megváltoztatását - köztük a korábban visszautasított zsidók is. A kérelmezők száma az 1945. évi 27 ezerről a következő évben 10 ezerre esett, 1947-ban tovább feleződött, és a továbbiakban 1956-ig 2 ezer körüli évi átlag mutatkozik. Míg az 1940-es évtized végéig a kérvények túlnyomó többsége névmagyarosításra irányult, az 1950-es években fokozódó szerepet kapott a családnév esztétikai mi-