Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Marelyin Kiss József - Ripp Zoltán - Vida István: A magyar-jugoszláv-szovjet kapcsolatok és a Nagy Imre-csoport sorsa 1953-1958 1079
1116 MARELYIN KISS JÓZSEF - RIPP ZOLTÁN - VIDA ISTVÁN lásfoglalás nem értelmezhető másként, mint akként, hogy a szovjet pártvezetés nem helyeselte Nagy Imre és környezete tagjainak kivégzését, s legfeljebb felmentéssel végződő halálos ítéletig ment volna el. Tisztázatlan ma még, hogy Budapesten Kádár, a PB és a KB tagjai, vagy a BM tudott-e Hruscsovék véleményéről. Mindenesetre, a megoldásnak azt a módját, hogy enyhe ítéletekkel vegyék elejét a várható súlyos bírálatoknak, az elítélő nyilatkozatoknak, Kádárék komolyabb mérlegelés nélkül elvetették.118 A halasztás — éppen a jugoszláv kapcsolatot tekintve — korántsem maradt következmények nélkül. Megszületett ugyanis az elgondolás, miként lehetne elvenni vagy legalább tompítani a per nyomán várható konfliktusok élét, de Kádárék számára az 1958 tavaszán kedvezően indult folyamat ellentétébe fordult. A magyar taktika lényege abban állt, hogy az 1956. novemberi bántatlansági garancia fölmondását kapcsolják össze a jugoszláv-magyar viszony javításával. Ezzel is bizonyítva annak az ajánlatnak komolyságát, amely szerint a Nagy Imre-perben mellőzni fogják Jugoszlávia szerepének és politikai felelősségének felvetését. Első lépésként Kádárék levelet küldtek a JKSZ vezetőihez, amelynek fő mondanivalója a két párt közötti jó viszony megteremtésére irányuló általános szándék kinyilvánítása volt. Jó taktikai érzékkel annak a csúcsszintű pártközi találkozónak a megtartását szorgalmazták, amelyről elvben már az előző év novemberében Moszkvában megállapodtak. A magyar vezetők nagy igyekezettel próbálták elérni, hogy a magyar '56 értékelésében megmutatkozó különbségeket időszerűtlennek nyilvánítsák, s a régi viták felújítását elkerüljék. A jugoszlávok kedvezően fogadták a tárgyalásokra vonatkozó kezdeményezést, a per ügyében azonban nem foglaltak állást, és nem hivatalos formában, baráti légkörű megbeszélés keretében kívántak arról véleményt cserélni. Belgrádban ebben az időszakban nagy erővel folytak a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége VII., programalkotó kongresszusának előkészületei. Kezdetben úgy tűnt, a moszkvai nyilatkozat aláírásának elutasítása nyomán kialakult feszültség ellenére az SZKP delegációja részt vesz a jugoszláv kommunisták kongresszusán, s ennek megfelelően határoztak a magyar párt vezetői is. Amikor 1958. március végén Karagyorgyevón a bizalmas pártközi megbeszélések zajlottak a Kádár János vezette magyar és a J. B. Tito vezette jugoszláv küldöttségek között, még élhetett a remény, hogy a folyamatosan javuló államközi kapcsolatokhoz a politikai és pártközi kapcsolatokat is hozzáigazítják. A kétoldalú kérdésekben — mint az 1956-os felkelés okainak meghatározása vagy Nagy Imréék sorsa — továbbra sem sikerült egyezségre jutni, de a magyar tárgyalási taktika ennek ellenére bevált. A Nagy Imre-per megrendezésének bejelentése nem borította fel a látszólag rendeződő kapcsolatokat. Úgy tűnt, Titóék számára valóban az a legfontosabb, hogy a magyar ígéret valóra váljon, és a pernek ne legyen jugoszlávellenes jellege. A tárgyalás légköre alapot adott a bizakodásra, a magyar vezetők gyors intézkedésekkel próbálták a bizalmat elmélyíteni. Az események azonban rajtuk kívül álló okokból ismét csak más fordulatot vettek. 118 Kádár Jánosnak az volt a véleménye, hogy: „Mi inkább az elnapolás mellett vagyunk, minthogy enyhe ítéletet hozzunk most." Három dokumentum a Nagy Imre-per 1958. februári elhalasztásáról. Közreadja: Kiss József, Ripp Zoltán. Társadalmi Szemle, 1993. 4. sz. 82-95.
