Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tusor Péter: Purpura Pannonica. Az esztergomi "bíborosi szék" kialakulásának előzményei a 17. században (Ism.: Véghseő Tamás) 1067

TÖRTÉNETI IRODALOM 1067 val is, továbbá nyomon követi a „pápai családok" felemelkedését, a könyv zárófejezetében pedig kitekint a nepotizmus 1692. évi hivatalos betiltása utáni hasonló törekvésekre, vagyis a 18. századi „neonepotizmusra". A szerző egyúttal felhívja a figyelmet a jelenség világi párhuzamaira, nevezetesen arra, hogy a királyi udvarokban hasonló szerepet töltöttek be a kegyencek, s ahogy ezek szerepét átvették az első- vagy főminiszterek, úgy váltotta fel Rómában is a nepos-rendszert az államtitkár intézménye. Igen hasznos áttekintést kapunk a kötetből — magyar nyelven először — a szentszéki döntéshozatal intézményeiről, vagyis a kongregációk rendszeréről és a nunciatúrák működéséről (V fejezet). A mű utolsó nagy témája a világegyház korabeli kormányzásának elemzése (VI. fejezet). Ezzel kapcsolatban Tusor Péter megállapítja, hogy a reformpápaság lendülete ugyan a 16-17. század fordulóján alábbhagyott, de voltak pozitív fejlemények is, mindenekelőtt a missziószervezés területén. Ez különösen a század második felére igaz, mivel „a harmincéves háború során bekövetkezett politikai defenzívát., fokozódó egyházkormányzati cselekvési kedv pótolta" (204. o.). Ebben az összefüggésben az 1650-es szentév úgy értelmezhető, mint a Szentszék vesztfáliai békével szembeni „politikai tiltakozásának spirituális antitéziseként a háborúskodás megszűnésének megünneplése" (204. o.). Az egyházpolitikai vonatkozások közül kiemelkedik a nemzeti egyházakkal ápolt kapcsolat, ami a szerzőnek lehetőséget ad arra, hogy elemezze a kororia-bíborosi intézmény, a főkegyúri jog és a helyi egyházak kúriai képviseletének kérdéseit, illetve Rómának a spanyol, francia és német egyházhoz fűződő viszonyát. „A barokk pápaság" című kötet az egyháztörténet olyan területére kalauzolja el igen sok új információt nyújtva az olvasót, amelynek eddig csekély figyelmet szentelt a hazai szaktudomány, ezért joggal nevezhetjük a művet hiánypótlónak. A téma magyar vonatkozásai iránt érdeklődők pedig már kézbe vehetik Tusor Péter újabb könyvét, amely a 17. századi bíborosi kinevezések diplomáciai hátterét tárja fel hasonló alapossággal (Purpura Pannonica 1. a következő recenziót). Gárdonyi Máté Tusor Péter PURPURA PANNONICA Az esztergomi „bíborosi szék" kialakulásának előzményei a 17. században Collectanea Vaticana Hungáriáé, Classis I, vol. 3. Budapest-Róma, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Egyháztörténeti Kutatócsoportja, 2005. 334 o. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Egyháztörténeti Kutatócsoportja 2002-ben indította útjára forráskiadói és tanulmányközlő kezdeményezésként a Bibliotheca Históriáé Ecclesiasticae Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nuncupatae sorozatot, melynek első alsorozata a vatikáni magyar egyháztörténeti kutatásokra fókuszáló Collectanea Vaticana Hungáriáé. A Collectanea két osztályba rendeződik a megjelentetett monográfiák, tanulmányok és szövegkiadások terjedelmének megfelelően. Az első osztályban 2004 óta három kötet jelent meg (nem számítva Tusor Péter excerpta-kötetét a vatikáni magyar kutatásokról az Artner-kötetből). Míg az első két kötet a 20. századi magyar egyháztörténet-írás két kiemelkedő képviselőjének, Artner Edgárnak és Galla Ferencnek eddig kéziratban maradt forrásgyűjtését, illetve monográfiáját adta közre, addig a harmadik kötet már az újabb egyháztörténész-nemzedék képviselőjének, a sorozatot szerkesztőként jegyző Tusor Péternek az esztergomi „bíborosi szék" 17. századi előzményeiről írt monográfiáját és forrásközlését ismerteti meg a közönséggel. A mű annak a tudományos kutatási programnak egyik fontos eredménye, melyet Tusor Péter közel egy évtizede kezdett el azzal a céllal, hogy vizsgálat alá vonja és feltáija a Szentszék és a magyar egyház 17. századi kapcsolatrendszerének eddig még nem, vagy kevésbé vizsgált kérdéseit és területeit. Eddigi magas színvonalú tanulmányai és forrásközlései a hazai és a külföldi (ausztriai, szlovákiai, olaszországi) egyházi, állami és családi levéltárak alapos ismeretéről árulkodnak. A most ismertetésre kerülő monográfiájának első fejezete a bíborosi kollégium, valamint a koronabíborosi „intézmény" középkori kialakulását és kora újkori fejlődését tárgyalja. A koronabíborosi „intézmény" (a mindvégig következetesen használt idézőjelek indokoltak, hiszen nem szorosan egyházjogi értelemben vett intézményről van szó) történeti fejlődésének lényegretörő bemutatása nem csak a monográfia tulajdonképpeni témáját hivatott előkészíteni. A szerző ugyanis már