Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tusor Péter: Purpura Pannonica. Az esztergomi "bíborosi szék" kialakulásának előzményei a 17. században (Ism.: Véghseő Tamás) 1067

1068 TÖRTÉNETI IRODALOM itt is felhasználja levéltári kutatásainak eredményeit és a nemzetközi szakirodalom megállapításait kiegészíti a vatikáni könyvtár 17-18. századi vonatkozó dokumentumaival (discorsi, memorie). Vizsgálatai immáron részét képezik a kérdéskörrel foglalkozó nemzetközi szakirodalomnak (vö. Péter Tusor, Prolegomena zur Frage des Kronkardinalats. Archívum Históriáé Pontificiae 41. [2003] 51-71.). Az európai uralkodók a 14. századtól kezdődően sikerrel törekedtek arra, hogy a bíborosi kinevezések során befolyásolják a pápát, s a Szent Kollégiumba hozzájuk lojális és érdekeiket maradéktalanul képviselő főpapokat — koronabíborosokat — jelöljenek. A második fejezetben a szerző a magyar koronabíborosi „intézmény" 13-16. századi történetére fókuszál, bemutatva annak 13-14. századi előzményeit, fénykorát a 15. század második felében és elhalását a mohácsi csatavesztést követő évtizedekben. A magyar korona bíborosnevezési joga teljes mértékben az európai politikában betöltött szerepétől függött. Míg a 15. század második felében a nagyhatalmi státusz garantálta a magyar király igényeinek szentszéki elismerését, az önálló államiság megszűnése a 16. században szükségszerűen a magyar koronabíborosok eltűnéséhez vezetett. Fráter György utódai már császári jelölés alapján kaptak bíborosi kalapot, s nem a Szent Korona jelöltjeiként. A szerző a harmadik fejezettől kezdődően tér rá monográfiájának tulajdonképpeni témájára, az esztergomi „bíborosi szék" kialakulása 17. századi előzményeinek bemutatására. Négy egymást követő fejezetben négy magyar főpap bíborosi kinevezését (III. fejezet: Forgách Ferenc, IV fejezet: Pázmány Péter), illetve a bíborosi kalapért folytatott eredménytelen küzdelemét (V fejezet: Lippay György, VI. fejezet: Szelepchényi György) tárgyalja. A 17. század elején Forgách Ferenc bíborosi jelölése és kinevezése már a magyar katolikus egyház trienti szellemiségben történő megújítása jegyében történik. A Szentszék prágai nunciusa, Antonio Caetano felismeri Forgách képességeit, s a császári udvarban eléri jelölését, a római kúriában pedig kinevezését a bíborosi címre. Erre páratlan módon az érseki kinevezése után mindössze kilenc nappal sor is került. A katolikus megújulás programjának energikus magyarországi végrehajtása miatt ugyan Pázmány is joggal számíthatott a bíborosi kalapra, érseki kinevezése után mégis tizenhárom évet kellett várnia. A hosszas várakozás oka a császári nomináció elmaradása volt, mivel 1629-ig II. Ferdinánd rendre birodalmának más főpapjait kívánta bejuttatni a Szent Kollégiumba. Pázmány bíborosi kinevezéséoen döntő szerepet játszott az, hogy Bécsben a Szentszék érdekeinek megfelelő politikai irányvonalat képviselt. Ez azonban hamar megváltozott, s mikor a Szentszék érdekei nem egyeztek Magyarország érdekeivel, Pázmány azonnal konfliktusba keveredett VIII. Orbánnal (vö. Pázmány 1632. évi római követjárása és állandó császári követségének meghiúsítása). Pázmány közvetlen utódja, Lósy Imre túlságosan rövid ideig — mindössze öt évig — állt az esztergomi főegyházmegye és a magyar katolikus hierarchia élén ahhoz, hogy bíborosi kinevezése szóba kerülhessen. Az őt követő Lippay Györgynek annál több idő — tizennégy esztendő — állt a rendelkezésére a császári nomináció és a pápai kinevezés megszerzésére. Jóllehet a főpap maga is mindent megtett a bíborosi kalap elnyeréséért, hosszas küzdelme nem vezetett sikerre. 1646-ban könnyedén szert tehetett volna a császári nominációra, ennek ára azonban az lett volna, hogy eláll a linzi béke országgyűlési becikkelyezése elleni tiltakozástól. Bármennyire is vágyott a kinevezésre, a katolikus egyház érdekeit saját ambíciói elé tudta helyezni. 1652-ben egy soron kívüli császári ajánlással próbálkozhatott a Szentszéknél, X. Ince környezetében azonban ekkor már egészen más, elsősorban dinasztikus szempontok határozták meg a bíborosi kinevezéseket. VII. Sándor (1655-1667) pontifikátusa alatt komoly esélyei voltak a magyar főpapnak, akit ekkor egy császári magánajánlás is támogatott. Ezt azonban titokban maga az udvar érvénytelenítette. 1660-ig meg kellett elégednie a bíborosjelölt-íista második helyével. Mikor pedig ő lett az udvar elsőszámú jelöltje, 1666-ban bekövetkezett halála megakadályozta, hogy az 1667-ben tartott konzisztóriumon sor kerülhessen kinevezésére. Hasonló sikertelenség jellemezte utódjának, Szelepchény Györgynek a próbálkozásait is. 1672-től kezdve ő is hosszú időn át második számú jelöltként várta, hogy az udvar kellő eréllyel támogassa ambícióit. Ugye hasonlóképpen zárult, mint Lippay kinevezésének kérdése: 1684-től ő az elsőszámú jelölt, de 1685-ben meghal. 1686-ban pedig sor került a következő bíboroskreáló konzisztóriumra.. A hetedik fejezetben a szerző összegzi monográfiájának fontosabb megállapításait, míg a nyolcadik fejezet :

— kitekintés formájában — a magyar bíborosi kinevezések történetét foglalja össze a 18. századtól egészen napjainkig.