Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tusor Péter: A barokk pápaság (1600-1700) (Ism.: Gárdonyi Máté) 1066

1066 TÖRTÉNETI IRODALOM Tusor Péter A BAROKK PÁPASÁG (1600-1700) Budapest: Gondolat, 2004. 386 o. A katolikus egyház újkori történetével foglalkozó szakkönyvek a legnagyobb figyelmet hagyományosan a 16. század, vagyis a reneszánsz pápaság, illetve a Trienti Zsinat utáni reformpápaság problematikájának szentelik, s lényegesen kisebb érdeklődés mutatkozik a Római Kúria 17. századi működési mechanizmusai iránt. A Hubert Jedin nevével fémjelzett, sok kérdésben joggal mértékadónak tekintett nagy egyháztörténeti kézikönyv-sorozat (Handbuch der Kirchengeschichte. Freiburg, 1962-1979) például a vesztfáliai béke előtti pápákat az ellenreformációval kapcsolatban, mintegy a reformáció-katolikus reform témakör függelékeként, míg a század második felének egyházfőit egy másik kötetben, az abszolutizmus nagyobb összefüggésébe illesztve tárgyalja. E „kanonizált" szemlélettel szakítva Tusor Péter könyve a 17. század pápáinak politikai törekvéseit és egyházkormányzati tevékenységét — nem tagadva természetesen az évszázad két felének eltérő adottságait — komplex, mégis egységes jelenségként, a folyamatokra és a távolabbra mutató fejlődési irányokra összpontosítva mutatja be. A korszak jellemzésére használt „barokk" szó — bár alapvetően művészettörténeti fogalom — használata azért szerencsés, mert éppen a katolikus egyház, és a legsajátosabban Róma esetében mutatható ki szoros kapcsolat a műalkotásokban kifejeződő reprezentációs igény és az egyház, illetve a pápaság újszerű, a századra jellemző önértelmezése között. A szerző a barokk pápaság törekvéseit a nyugati kereszténység 16. századi válságának következményeként értelmezi, ám a korábban meggyökeresedett reformáció-ellenreformáció, majd a később elterjedt reformáció-ellenreformáció-katolikus reform sémák helyett a legújabb szakirodalomban teret nyert konfesszionalizáció (felekezet-szerveződés, felekezetivé válás) kifejezést javasolja az újkori egyháztörténet vezérfonalául. Mivel ez a paradigma kiváló lehetőséget kínál az önmagukat egymással szemben meghatározó felekezetek célkitűzéseiben megmutatkozó hasonlóságok feltárására, csak sajnálni lehet, hogy ebben a kötetben nem jutott nagyobb hely a nálunk kevéssé ismert kutatási irány alaposabb ismertetésére. Mindenesetre Tusor Péter találóan fogalmazza meg a jelenség lényegét, amikor azt írja, hogy a koraújkorban „az állam konfesszionalizálódott, a vallás pedig politizálódott" (25. o.). A könyv bevezető fejezete számba veszi azokat a jellegzetességeket, amelyek a 17. századi pápák politikájának és egyházkormányzatának egységes arculatot kölcsönöztek. Ilyen mindenekelőtt a pápaság abszolút monarchiává válása úgy az Egyházi Államban, mint a vílágegyház vonatkozásában, a Szentszék jövedelemforrásainak radikális átalakulása (az Egyházi Államból származó bevételek túlsúlyba kerülése), a fejlett bürokrácia, a kiterjedt diplomáciai képviseleti rendszer, valamint a növekvő feszültség a nemíeti abszolutizmusokkal. A következő fejezetek alapos elemzésekkel támasztják alá ezeket a megfigyeléseket. A Szentszéknek az európai politikában betöltött szerepét ismertetve (II. fejezet) Tusor Péter az egyes pápák diplomáciai aktivitásának áttekintését nyújtja, s meggyőzően világít rá a pápai hatalomvesztés folyamatára, amely a század első felében a harmincéves háború eseményeivel, a vesztfáliai béke után pedig a francia hegemónia kiteljesedésével állt összefüggésben. Az 1648 utáni időszak vonatkozásában a szerző kiemelten foglalkozik a sem a francia udvarnak, sem a Habsburgoknak el nem kötelezett „bíborosi párt" (squadron volante) törekvéseivel, amelyek a Kúria Trient után félbemaradt reformjának folytatásában, az Egyházi Állam pénzügyeinek rendbetételében, illetve a török elleni nemzetközi összefogás sürgetésében mutatkoztak meg. Ez az irányzat végső soron csak XI. Ince pontifikátusa alatt ért el részben átmeneti, de a török kérdésben éppen Magyarország felszabadítása szempontjából döntő jelentőségű sikereket. Az Egyházi Állam társadalmát és gazdasági életét bemutató fejezet (III. fejezet) áttekintést nyújt a Szent Kollégium és a pápai udvar működési mechanizmusairól, az Örök Város társadalmáról, a pápai államháztartásról, valamint a római építkezésekről és városfejlesztési koncepciókról. Ez utóbbi témáról, s általában a pápai és bíborosi mecenatúra kérdéséről a recenzens szívesen olvasott volna többet is a könyvben, annál is inkább, mert Rómának és templomainak mai megjelenését a 17. századi építkezések és átalakítások nem elhanyagolható módon befolyásolták. A pápaság koraújkori történetéhez megkerülhetetlenül hozzátartozik, s ezért a kötetben külön elemzés tárgyát képezi a nepotizmus jelensége (IV fejezet), amely a „patrónus-kliens rendszer spiritualizált csúcsformájának" tekinthető (117. o.). Tusor Péter a nepotizmust nemcsak az egyházi közigazgatás szempontjából vizsgálja, hanem foglalkozik annak gazdasági vonatkozásai-