Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Seges; Vladimír: Od rytierstva po zoldnierstvo. Stredoveké vojenstvo v Uhorsku so zretelom na Slovensko (Ism.: Pálosfalvi Tamás) 1064

1064 TÖRTÉNETI IRODALOM központi kérdése természetesen ismét az, hogy mennyiben vezethetők vissza a késő középkori állapotot tükröző kis-lengyel évkönyvek az elveszett Annales Polonorumra. Drelicharz hét ilyen szerkesztményt vett tüzetesebb vizsgálatnak alá. A hét vizsgált szöveg közül különösen az úgynevezett Annales S. Crucis tarthat számot nagyobb érdeklődésre, nem csak azért, mert nem kevés magyar adatot őrzött meg, hanem azért is, mert régóta foglalkoztatja a történetírást, hogy legkorábbi hírei mennyiben támaszkodnak az elveszett ősévkönyvre. Jó példát ad erre Bátor Boleszló, az első lengyel király nevének említése. A középkori terminológiában ő ugyanis Magnus melléknévvel szerepel, melyet csak a kora újkorban váltott fel a Bátor/Vitéz (Chrobry) melléknév. Három forrás azonban, nevezetesen Gallus Anonymus gesztája, Bátor Boleszló poznani epitaphiuma, valamint az Annales S. Crucis egy-egy helyen Chrabri néven említi a jeles uralkodót. A kérdés az — és itt Drelicharz vitába száll a régebbi irodalommal —, hogy a 12. század elején keletkezett Gallus Anonymus-féle geszta, valamint az ekkor már biztosan létezett, de Gallus által nem használt epitaphium szövegét használta-e fel az Annales S. Crucis kompilátora, vagy esetleg valamennyien egy korábbi, önmagában ismeretlen forrást használtak. Természetesen a szerző sem kíván végérvényes választ adni erre a kérdésre, hanem — az elveszett ősforrások körül dúló viták alapvető jellegzetességeinek megfelelően — újabb elmélettel gazdagítja ismereteinket. Végül a könyv ötödik, egyben utolsó fejezetében a szerző visszatér a kötet kiinduló problémájához, és a kézirati hagyomány alapján áttekintést ad arról, mennyiben lehet rekonstruálni az elveszett Annales Polonorum szövegállományát a rendelkezésünkre álló kis-lengyel évkönyvek segítségével. Wojciech Drelicharz könyve véleményünk szerint komoly tudományos értéket képvisel. Nem várható el tőle, és e jogot a szerző sem tartotta fenn magának, hogy végleges ítéletet mondjon a kis-lengyel évkönyvirodalom keletkezésrendjének kérdésében, mely — miként erre már utaltunk — már csak azért sem lehetséges, mert a szövegek leszármazási rendjének kérdésében sem tudott a mai napig egyetértés kialakulni a kutatók között. Jelentőségét leginkább két dologban értékelheti e sorok írója. Az egyik, hogy hosszú idő után ismét született egy újabb, az egész korábbi szakirodalmat áttekintő és figyelembe vevő összefoglaló munka a kis-lengyel annalisztika szövegproblémáiról. A másik egy igen örvendetes általános jelenség. Közhely, hogy az állampárti korszak első évtizedeiben a kelet-közép-európai országokban tudatosan törekedett arra a hatalom, hogy háttérbe szorítsa a középkor történetének kutatását. Ennek okait itt nem szükséges részletezni, Lengyelországban is tapasztalható számos következménye között kell azonban számon tartani, hogy nem tartozott a népszerű és elfogadott kutatási irányok közé a középkori forrásokkal való foglalatosság. E kötet megszületése bizonyítja, hogy ez a helyzet szerencsére alapvetően megváltozott, és a fiatalabb történésznemzedék tovább ápolja a krakkói történeti iskola egyik legjelesebb hagyományát, a klasszikus forráskutatást. Bagi Dániel Vladimír Seges OD RYTIERSTVA PO ZOLDNIERSTVO Stredoveké vojenstvo v Uhorsku so zretelom na Slovensko Ministerstvo obrany SR, Bratislava 2004. 263 о. LOVAGSÁGTÓL A ZSOLDOSSÁGIG Középkori hadszervezet Magyarországon, különös tekintettel Szlovákiára Kétségkívül nagy feladatra vállalkozott a pozsonyi szerző, amikor a késő középkori magyar hadtörténetet kívánta áttekinteni, még akkor is, ha erőfeszítései javát a mai Szlovákia területére vonatkozó adatok feldolgozására korlátozza. A vizsgált téma sajnos nem tartozik azok közé, amely terén időről időre új eredmények látnak napvilágot, imígyen indokolva a szintézisre törekvő kísérleteket. Ami az Árpád- és az Anjou-kort illeti, a helyzet nem rosszabb, mint más területeken, a késő középkori magyar hadtörténetben azonban — leszámítva az örökzöld Mohács-témát és Kubinyi András kitűnő tanulmányait —- gyakorlatilag általában nem történik egyéb, mint a sokszor már születésük pillanatában sem helytálló megállapítások ismételgetése. Érvényes ez nem csupán az eseménytörténetre, hanem a hadseregszervezet és -mozgósítás nem kevésbé fontos problémáira is, amelyeket célzott és alapos, közvetlenül a forrásokon nyugvó vizsgálatokkal