Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Palotás Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében (Ism.: A. Sajti Enikő) 787

788 TÖRTÉNETI IRODALOM 1 Meglepődve konstatáltam, hogy Palotás Emil nem nyit az európai régió(k) mibenlétéről, meghatározásáról új vitát, de még csak nem is utal az ezzel kapcsolatos, gyakorta politikai tényezők által is motivált különféle nézetekre. A figyelmes olvasó előtt azonban mégsem marad rejtve véleménye. Az előszóból, úgy vélem, meglehetősen világosan kiolvasható a szerző álláspontja. Számára Kelet-Európa először is változó fogalom. A régió, mint röviden utal rá, a 19. század végén még azonos volt a „két nagy kiterjedésű, soknemzetiségű" birodalommal, a cári Oroszországgal, illetve a Habsburg Monarchiával, valamint az ekkor már Európából jórészt kiszorult Oszmán Birodalom balkáni részeivel. A huszadik században azonban, az első világháború következtében — szögezi le egyértelműen — „egészen másfajta Kelet Európa" született. Kelet-Európának ez a huszadik századi mássága, változása két nagy fordulatban fogható meg a szerző szerint: egyrészt a fenti birodalmak helyét nemzetállamok foglalták el, másrészt az 1917 októberi bolsevik hatalomátvétellel „egy proletárdiktatúrának nevezett, egészen sajátos államhatalmi rendszer épült ki" és ezzel Kelet-Európa, de az egész világ is „tartósan ketté vált". Mint írja: „A modern történelemnek ezt a mostanában különösen sokat vitatott kísérletét a kötet nem követi nyomon, megmarad a kelet-európai polgári-nemzetállami berendezkedések vizsgálatánál." A szerző tehát a 20. század első felében elsődleges régióképzőnek a nemzetállamokat tartja, míg a fent idézett oknál fogva régióképző szemhatárából kiejti a korábban szerinte is Kelet-Európához tartozó Oroszországot (lásd a könyv A cári birodalom autokrácia és alkotmányos monarchia között c. alfejezetét), pontosabban Szovjet-Oroszországot. így a 20. század első felében a balti térség három kisállamát, Észtországot, Litvániát, Lettországot, valamint Lengyelországot, Csehszlovákiát, Romániát, Jugoszláviát, Bulgáriát és Albániát sorolja a Kelet-Európát alkotó államok közé, tehát ezek az országok képezik vizsgálódása tárgyát. Megjegyezzük, hogy Magyarország feltételezhetően csak egy józan oktatási szempontból maradt ki ebből a sorból: hazai egyetemeinken közismerten külön diszciplínaként oktatják nemzeti történelmünket. Palotás Emil felfogása tehát, Szovjet-Oroszország Kelet-Európából történő kizárása miatt szakítást jelent az Arató Endre, Perényi József, Niederhauser Emil nevével fémjelzett történeti felfogással, akik Oroszországot is a régió részének tekintették, és inkább az Oscar Halecki, Marceli Handelsman lengyel történészek, illetve Joseph Rothschild, Hugh Seton-Watson, a magyar történeti irodalomban pedig például a Berend T. Iván, Ránki György és mások által vallott Közép-Kelet- Európa felfogással rokonítható. Csak utalunk rá: a könyv megjelentetésével egy időben a kiadó egy másik, a maga nemében szintén kiváló egyetemi tankönyvet is megjelentetett — Piotr S. Wandycz: A szabadság ára. Kelet-Közép-Európa története a középkortól máig —, amely, mint címe is jelzi, mintegy ezer esztendő történetét öleli át, de a lengyel származású szerző Közép-Kelet-Európa fogalmát jóval szűkebben értelmezi Palotásnál, kizárólag a hajdani lengyel-litván állam, valamint a cseh és a magyar királyság területét érti alatta. Úgy tűnik, hogy a szerző nagyon is tisztában van azzal, hogy a régióvita, nevezzük ezt a térséget akár Közép/és, vagy Kelet-Európának , vagy akár Kelet-Közép-és Délkelet-Európának, mára már jórészt, s tegyük hozzá szerencsére, elveszítette napi politikai aktualitását, és ezt a szakmailag ritka, „kegyelmi állapotot" méltó módon használja ki: beveti az összehasonlító történetírás minden kellékét és ír róla egy nagyszerű könyvet. A szerző ugyan bevezetőjében szerényen azt írja, hogy könyve, korszerű egyetemi tankönyvek híján, „e hiány pótlására tett első kísérletnek tekinthető", de hadd szögezzük le mindjárt, ennél messze többről van: Kelet-Európa 20. századi története kapcsán alapmű született. Palotás munkáját a zömmel angol nyelvű hasonló témájú munkáktól főként szemlélete különbözteti meg. (Csak néhány sokat idézett alapmunkára utalunk: Hugh Seton-Watson: Eastern Europa between the Wars 1918-1941. Hamden, Conn.,1962., Joseph Rotschild: East Central Europe between the Two World Wars. Seattle, Wash, 1974. Richard Crampton: Eastern Europe in the Twentieth Century. Routledge, London-New-York, 1994.) Elsősorban az, hogy a politikatörténet mellett nagy súlyt helyez a népesség, a gazdaság, valamint a társadalmi folyamatok bemutatására is. Mint ismeretes, a magyar történetírás is magáénak tudhat néhány összefoglaló igényű Kelet-Európa történetet, főként a 19. század vonatkozásában, de ezek egyrészt mára már elvesztették szemléleti, s részben tényanyagbeli frissességüket, másrészt témájukat tekintve is bizonyos részkérdések, például a nemzeti mozgalmak, a nemzeti kérdés, vagy éppen kifejezetten csak a gazdaság elemzésére vállalkoztak csupán. (Arató Endre·. Kelet-Európa története a 19. század első felében. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. Niederhauser Emil: Nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest, 1977. Romsics Ignác már említett munkája és Berend T. Iván-Ránki