Századok – 2005

KÖZLEMÉNYEK - Deák Ágnes: „Kiegyenlítési programm-kovácsaink"; 1861-1865 695

.KIEGYENLÍTÉSI PROGRAMM-KOVÁCSAINK", 1861-1865 729 6. A magyarországi belső államszervezet felépítésének alapelvei Mindenekelőtt abban kellett állást foglalniuk a szerzőknek, hogy a modern miniszteriális rendszert támogatják-e, avagy az 1847-es dikasztériumok rendszeréhez akarnak ragaszkodni. Az „ősi alkotmány" védelmét tűzte ki célul Szentiványi Vince, Ambrózy Lajos és Vida Károly. Jankovich György kifejtette, ő maga nem lelkesedik a „ministerialis idegenszerű formáért", de álláspontja távolról sem volt olyan harcosan elutasító a felelős minisztérium intézményével szemben, mint e három társáé. A többi röpiratíró ezzel szemben az 1848-as törvények parlamentáris és minisztériumi intézményéhez ragaszkodott, igaz, némelyikük jelezte: bizonyos változtatásokat e téren is szükségesnek lát. Kovács Lajos például 1863-as röpiratában hosszabb (hat éves) országgyűlési ciklus, felemelt cenzus s a cenzust adóalapra helyezését jelölte meg kívánatos módosításként. Igen sajátos volt Szellemi! „keverék" javaslata, formailag ugyan ő is az áprilisi törvényekből indult ki. de a minisztérium, az országgyűlés és az uralkodó mellett felállított volna két magyar álladalmi tanácsot is: egyet az uralkodó mellett Bécsben, egyet pedig Budán a nádor mellett. Tagjait életük végéig szóló mandátummal az uralkodó nevezte volna ki, feladatuk a magyar minisztérium törvényjavaslatainak véleményezése, az uralkodóval, illetve a nádorral való „megismertetésük" lett volna. A másik legfontosabb vitakérdés a minisztériumi centralizáció és a vármegyék hagyományos autonómiájának összeegyeztethetősége volt. Vajda János és Kovács Károly kivételével valamennyi szerző a municipalizmus hívének vallotta magát, ők ketten nyíltan a hagyományos megyei jogkör alapos megnyirbálásának szükségességét hirdették. A többiek közül Szentiványi Vince, Ambrózy Lajos és Vida Károly a megyei autonómia és a miniszteri felelősség intézményének összeegyeztethetetlenségét, s ennek alapján az utóbbi elvetését fejtegette. A röpiratírók túlnyomó többsége azonban azt képviselte — s ebben osztoztak a más közjogi kérdésekben egymástól oly messze álló politikusok is —, hogy a felelős minisztérium mellett is fennállhat a megyék hagyományos jogköre, azaz a közigazgatási autonóm hatáskör, a törvénytelen rendeletekkel szembeni felirati jog és az ún. discussionális jog, azaz hogy a megyei vezető testületek állást foglalhatnak a „nagypolitika" kérdéseiben. Itt is történtek azonban utalások arra, hogy szükség van a megyei szerkezet részbeni átalakítására. Ε tekintetben ismét csak Kovács Lajos röpirata volt a legbőbeszédűbb: tervezetében már a későbbi virilista rendszer kontúrjai rajzolódnak ki: a megyei vezető testületi helyek felét választás útján kell betölteni, a másik fele „qualificatio" útján kerüljön be a vagyon, az értelmiség (világi, egyházi értelmiség, az ipar- és kereskedelem emberei) soraiból. Érdemes még talán felhívnunk a figyelmet a nem-magyar nemzetiségek helyzetéről és méltányos jogaikról folytatott vitára. A konzervatívok közül Szentiványi Vince és Vida Károly külön kitért az 1861-es országgyűlés Eötvös József által vezetett nemzetiségi bizottsága törvényjavaslatára. Mindkettejük szerint a javaslatot a nem-magyar nemzetiségekkel szembeni túlzott engedékenység jellemezte, „illetéktelen engedmény" az, ahogy Szentiványi formulázta, ami csak felbátorítja mozgalmaikat. Vida sem fogalmaz kevésbé szigorúan. Szerin-