Századok – 2005

KÖZLEMÉNYEK - Fenyő István: Eötvös József és az osztrák Staatsschrift 683

692 FENYŐ ISTVÁN Mik kívántak hát a nemzetiségek? Egy részük saját nyelvhasználatot követelt a megyékben, a községekben és az iskolákban. Más részük viszont, így a horvátok, a szerbek és a románok önálló területi követelésekkel léptek fel. Ezáltal pedig olyan alkotmányos változások jöttek volna létre, melyek által az állam több ország konföderációjává alakul át. Eötvös úgy ítéli meg, hogy a nyelvek és nemzetek szabad fejlődése terén a 48-as pozsonyi országgyűlés a dolgok lényegére nézve megtett mindent. Minden politikai jogot kiterjesztett az ország összes lakójára. „Lényegben a 848-iki országgyűlés — írja a szerző — megadott mindent, mit a híressé vált hasonfeljogosítás (Gleichberechtigung) neve alatt követelni, s a közállomány feloszlása nélkül adni lehet". Ez a megállapítás csakugyan a „nacionálliberalizmus" megszokott hazai álláspontja. Az viszont már nem, amivel Eötvös folytatja: „De a törvényhozás nem mondta ki a szót, nem állítá fel az elvet melyet eljárásában alkalmazott; hasonló jogokat adott az ország minden polgárának bármilly nemzetiséghez tartozzék, de nem hirdette a világnak, hogy minden nemzetiség hasonjogosított. S ez e részben első hibája. A második az: hogy a törvényhozás éppen mert a veszélyeket érezé, mellyek a democraticus elvek életbe léptetése után a magyarságot fenyegetik, előszeretetétől elragadva a magyar nyelv biztosítására egyes rendelkezéseket tett, mellyek - mint például az hogy senki magyarul nem tudó követé nem lehet... elégedetlenségre adhattak alkalmat." Eötvösé az első kritikai hang, amely a nemzetiségi kérdés tekintetében magyar politikus tollából megfogalmazást nyert. Sőt, úgy véli, hogy törvényhozásunk az egyes követeléseket nemcsak hogy nem elégítette ki, de egyes rendelkezéseivel az elkeseredést a magyar nemzetiség ellen még inkább növelte. A kézirat szerzője úgy véli, hogy ha létezett volna olyan lehetőség, hogy Horvátország követeléseit a magyar korona szétdarabolása nélkül adják meg — s erről Eötvös erősen meg van győződve —, ez csak úgy sikerülhetett, ha a két rész a kiegyezésre kezet fog, s ha a magyar kormány Horvátországgal állandó érintkezésben marad. A kiegyezésnek ez a két fő kelléke azonban nem volt meg. A megegyezést sem a szerbek, sem a horvátok nem akarták, az utóbbiak Horvátország teljes önállóságát várták a királyi hatalomtól. S e párt az ausztriai birodalomhoz tartozó minden keleti szláv faj egyetértését akarta. Másrészt a magyar minisztérium Horvátországgal nem volt rendes érintkezésben. Ezt a bán lehetetlenné tette. Eötvös azon a véleményen van, hogy a kormánynak kérnie kellett volna a királyt: vagy a bánt, vagy a kormányt hivatalából mentse fel. Egy más kormány talán szerencsésebben járhatott volna el ez ügyben. Gergely András találóan jegyzi meg: Eötvös feltételezése naiv, mert az osztrák vezetés csak arra várt, hogy ne legyen törvényes kormánya Magyarországnak. Abban viszont igaza van az író-politikusnak, hogy az országban a roppant változások után bámulatra méltó volt a nyugalom, a közbéke. Az arisztokrácia megosztotta a néppel jogait, a szabadság egyetlen polgár életébe sem került. A forradalmat egy nagyszerű reform színével takarták el. Ε ponton Eötvös megismétli a hazai liberális nemesség közhelyét: „... soha nemesség jogairól a haza közjaváért nem mondott le jobb szívvel... mint a magyar, mellynek egy része a történt változásokkal egyszersmind minden vagyonától fosztatott meg."