Századok – 2005

KÖZLEMÉNYEK - Fenyő István: Eötvös József és az osztrák Staatsschrift 683

EÖTVÖS JÓZSEF ÉS AZ OSZTRÁK STAATSSCHRIFT 691 Magyarországon viszont nyugalom volt. A 48-as törvényeket megelégedéssel fogadták, tisztelték a királyi hatalmat, a nemzet jelleme keleti, azaz nehezen mozduló. (E nézeteket vallja Kemény Zsigmond is az ez idő tájt keletkezett Forradalom után lapjain.) A forradalmat nálunk Eötvös szerint a nemzetiségi kérdés váltotta ki. Ε kérdést tehát a birodalom viszonyainak elrendezésénél elsősorban kell figyelembe venni. A nemzetiségi kérdésről szólva teszi Eötvös legérdekesebb megállapításait. Nincs egészen igaza Gángó Gábornak, amikor azt állapítja meg, hogy az író „még a magyar nacionálliberalizmus álláspontját képviseli a nemzetiségi kérdés tekintetében." Sőt, Gángó azt is állítja, hogy Eötvös kéziratában még a létét is tagadja a nemzeti sajátosságoknak és a nemzeti érzés alapjául szolgáló vonzalmaknak. Egyik nézettel sem értek egyet. Erről szóló fejtegetéseit Eötvös azzal kezdi, hogy a magyarság a honfoglalás után nem asszimilált, s a magyar királyok nem pártolták a magyar nemzetiséget. Nálunk a nemzetiségi kérdés nem is létezett. A közös történelem, Magyarország alkotmányos léte, a kiváltságos osztályok kizárólagos befolyása s a latin nyelv kizárólagos használata lehetetlenné tette. Eötvös vitába száll azokkal, akik a nemzetiségi, azon belül a horvát mozgalmakat kizárólag egyesek törekvéseinek tulajdonítják, s azokkal is, akik a történtekben csak a népek spontán mozgalmait látják. Szerinte más, általános okok is hatottak. Magyarország középkori intézményei nem elégítették ki többé a népeket, alkotmányok mozgalmak jelentkeztek náluk is. A kor iránya a demokrácia felé fordult. Az átélt tapasztalatok alapján Eötvös az egyénekre nem, de a nemzetiségekre nézve helytállónak tartja Hobbes teóriáját arról, hogy az emberek természetes állapota a háború: „...Nemzetiségek nem annyira positiv tulajdonok, mmt azon negatio által állnak fel mellybe más nemzetiségek irányában lépnek. Nem annyira vonzó, mint az ellökő erő az, mi öszvetartásokat feltételezi." A korszak nacionalizmusának közepette ez újszerű megállapítás. Az is az, amit az asszimilációról megfogalmaz: „Senki a Magyar túlbuzgóság káros hatását nem tagadhatja." Igazat ir, amikor kétségbe vonja, hogy a horvátok gyűlöletét ez a túlbuzgóság idézte volna elő. S akkor is igazsága van, amikor a pánszláv propaganda hatását a horvátokra nem becsüli nagyra. Eötvös szerint mindez okoknál jobban hatott a kor szelleme, mely Csehországban egy új irodalmat teremtett. Ez a szellemiség hatott a horvátok között is. Elismeri, hogy a nemzetiségi súrlódások 1848-ban már igen nagy mértékben léteztek, s hogy ennek megoldása halaszthatatlanná vált. Leszögezi, hogy „...ha valami volt, mi az összes birodalom jól felfogott érdekében állt, s mit Magyar országra nézve életkérdésnek kelle tekinteni; ez az vala; hogy e súrlódások mentül elébe definitív kiegyenlíttessenek." Eötvös érezhetőleg túlságosan demokratikus tendenciájúnak tartja az 1848-as forradalmakat. Ezért jegyzi meg azt, hogy Magyarország önállóságának ügye nem győzhetett volna anélkül, hogy a demokratikus elveket el ne fogadják, mert az európai forradalom demokratikus irányú volt. így „oly törvények alkottattak, minőket maga a párt ha azoknak keresztül vitelét előre látja nem indítványozott volna."