Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Angliától Nagy-Britanniáig. Magyar kutatók tanulmányai a brit történelemről (Ism.: Urbán Aladár) 498

502 TÖRTÉNETI IRODALOM szonyait tekintve különbözött egymástól. A brit uralom az északi térségre azt követően terjedt ki, amikor az ottani szokotói kalifátus hatalmát 1903-ban megtörték. Ezt követően az itt kialakuló közigazgatást a közvetett kormányzati alkalmazása jellemezte. A területet meghódító és az azt elsőként kormányzó Frederick Lugard számára a kalifátus félfeudális kormányzati rendszere megfelelő volt, amely mellett kiépült a brit közigazgatás. Lugard új igazgatási központot hozott létre, ahol gondosan ügyelt arra, hogy az európaiak települései kellő távolságra legyenek az afrikaiaktól. Az újabb közigazgatási központok létrehozásánál is következetesen érvényesítette a faji szegregációt. Az évtized végén az egészségügyi munka kiterjedt a bennszülöttek telepeire, ahol végrehajtották a szükséges rendezéseket, átépítéseket. A tanulmány a brit maláriapolitika vizsgálatával a szerző a közvetett gyarmati kormányzás számos kérdését világítja meg. Frank Tibor „Beavatkozás vagy be nem avatkozás? A brit külpolitikai gondolkodás és az osztrák-magyar kiegyezés" című értekezése azt a kérdést vizsgálja, hogy az 1860 után a kontinens iránt kevésbé érdeklődő angol külpolitika miként figyelt az 1867-ben lezáruló osztrák-magyar fejleményekre. A téma általános összefüggéseiről szólva a tanulmány bevezetése ismerteti azokat a bel- és külpolitikai körülményeket, amelyek következtében Palmerston 1865-ben bekövetkezett halála után az angol magatartásban a be nem avatkozás politikája hivatalos kormányprogrammá vált. Mindez nem jelenti, hogy Nagy-Britannia saját érdekei szemmeltartásával nem fogalmazta volna meg véleményét a nagy európai változásokkal kapcsolatban. A szerző emlékeztet arra, hogy az 1848/1849. évi forradalom és szabadságharc idején Palmerston külpolitikája a Habsburg Birodalom egységét támogatta, ami megfelelt a brit kontinentális érdekeknek. Az 1860-as évek elején Palmerston — akkor már miniszterelnök — Ausztria békés fejlődésének zálogát a magyar kérdés megoldásában látta. Ugyanakkor a magyarokat nem tartotta alkalmasnak független állam létrehozására. 1866 nyarán a porosz-osztrák háború felkeltette az angol közvélemény érdeklődését a kontinens eseményei iránt, de az elsősorban a német egység fejleményeire vonatkozott. A kiegyezés után a dualista szerkezet kialakítása kiváltott bizonyos érdeklődést, de — mint a szerző megállapítja — maguk a kortársak panaszkodtak a Magyarországra vonatkozó információk hiányára. Az ír kérdés kapcsán 1886-ban Gladstone miniszterelnök nyilatkozott elismerően a megoldásról, hogy az osztrákoknak és a magyaroknak külön parlamentjük van. A századfordulón az ír önkormányzatért harcoló radikális politikus, Arthur Griffith idealizálva a kiegyezéshez vezető magyar utat, azt emelve ki, hogy Magyarország sohasem küldött parlamenti képviselőket Bécsbe. Tüzes Károly „Nagy-Britannia és az Osztrák-Magyar Monarchia diplomáciai együttműködése a kiegyezés évében" című tanulmánya az angol diplomácia európai tevékenységét tekinti át. 1867-ben a kontinentális Európa erővonalait a Bismarck által létrehozott Északnémet Szövetség és III. Napóleon Franciaországának ellentéte határozta meg. Königgrätz után Ausztria veszített súlyából, de a kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchia tagja maradt az európai nagyhatalmak csoportjának. Külpolitikája a nyugalmat, a hatalmi egyensúly fenntartását kívánta, s ez egybeesett az angol balance of power külpolitikai elképzeléseivel. Az angol diplomácia 1866 őszén aggodalommal figyelte, hogy Ferenc József F. F. Beustot, Szászország volt miniszterelnökét nevezte ki külügyminiszterének. Beust korábbi politikája a porosz hegemónia akadályozására törekedett, s kinevezése osztrák revans-törekvéseket sejtetett. Az új külügyminiszter azonban a revans bel-és külpolitikai lehetetlenségét jól mérte fel, s ugyanakkor jelentős szerepet játszott az osztrák-magyar kiegyezés előmozdításában. A tanulmány érdemi része az 1867-es évnek az angol és az osztrák diplomáciát érintő kérdéseit, azok egyező vagy eltérő magatartását tekinti át. III. Napóleonnak Luxemburgra támasztott igénye porosz-francia háborúval fenyegetett, s Beust egyik fél szövetségi kísérletét sem fogadta. A megoldás az angol diplomáciával együttműködve a londoni konferencia, Luxemburg semlegesítése lett. Az osztrák diplomáciának az ezekben a hónapokban tett kísérlete, hogy a békében érdekelt Nagy-Britanniával titkos szövetséget kössön, udvarias visszautasításra talált. Nem járt sikerrel Beust kezdeményezése, aki a Monarchia balkáni érdekeit szem előtt tartva az 1866 nyarán a Krétán kitört törökellenes felkelés miatt a nagyhatalmak konferenciáját kívánta megszervezni. Londonban némi aggodalommal szemlélték Ferenc József és III. Napóleon 1867 augusztusában tartott salzburgi találkozóját. így megelégedéssel nyugtázták, hogy nem jött létre egy poroszellenes osztrák-francia szerződés. A Balkánon a teljes önállóságot követelő Szerbia részéről fenyegető háborút az angol-osztrák diplomáciának sikerült elhárítani azzal, hogy nyomást gyakoroltak a török kormányra: ürítse ki a szerb határerődöket. A szerző úgy értékeli, hogy a vizsgált időszakban az angol diplomácia sikerrel érvényesítette célkitűzéseit. Beust diplomáciája sem volt eredménytelen, de az a törekvése, hogy Nagy-Britanniával szorosabb kapcsolatot alakítson ki, nem járt sikerrel.